Beléd estem

 Első fejezet

Elbújtam, valahova, ami szerintem egy fal. Egy állandó rideg maszk. Egyetlen fegyveremmé vált a távolságtartás. Egyeseknek csak jégkirálynő vagyok, hiszen senki sem ismer annyira, hogy meglássa a bennem jó mélyen megbúvó szeretett és szomorúságot, amit nem hagyhatom, hogy előjöjjön soha, mert abba belehalok. Annyira fáj, a magány éget, mar. Szinte már mindenemet felemésztette belülről, csak azt a parányi szeretett hiányt nem, amit nagyon ügyesen eltudok rejteni.
Mosolyt erőltettek az arcomra és kihúzom a szemem szemceruzával. Kissé remeg a kezem, de ez nem akadályozhat meg semmiben. Az első évemet végzősként ugyan úgy fogom tölteni, mint a többit egyedül. Ezt  tudtam jól mégis megszólalt valami legbelül, nem tudtam mi az, ilyen megérzésem még nem volt, a hideg szántott végig a hátamon, de ez túl kellemes volt, túl lágy.
- Vajon meddig bírom még? - kérdeztem a tükörképemtől, aki szinte az egyetlen beszélgető társam volt. Anya és apa idejük nagy részében üzleti utakon voltak. Kiléptem a fürdőből és megigazítottam a kedvenc kék szoknyámat. A konyhában reggeliként bekaptam egy almát. Kényelmesen helyezkedtem el a konyhapult, ez számomra mindig is kényelmesebb lesz, mint bármelyik konyhai szék.
Fél nyolckor mosolyogva és kihívásra készen indultam el otthonról.Amikor épp egy zebrán készültem átkelni egy motoros majdnem elütött. A srác megállította a motort alig két méterre tőlem.
- Bocsi. - kiabálta felém. - Elvigyelek?
- Köszi, de nem kell. Szia! - mondtam és folytattam az utam.
- Te tudod... Pá!
A földet bámultam végig, egyszerűen csak nem akartam látni, hogy hány ember él boldogan.
- Anyámék legalább egy kocsit vehettek volna, ha már olyan gazdagok és soha-sincsenek otthon. - dünnyögtem.
Első órán beülök az utolsó padba, majd előkészítek egy füzetet és egy tollat.
- Jó reggelt! - hívta fel magára a figyelmet az osztályfőnök, Mrs. Berger. Mi vagyunk neki a második osztálya, alig két éve, hogy férjhez ment.
- Jó reggelt! - válaszolta kórusba az osztály.
- Az első nap mindenki új esélyt kap a bizonyításra. Szeretném, ha mindnyájan kedvesen fogadnátok az új osztálytársatokat Davidet. - mondta a tanárnő és rámutatott a mellette ácsorgó fiúra.
A szemem épphogy csak egy pillanatig elkerekedett a felismeréstől. Mrs. Berger szétnézett a terembe és tekintete megállapodott a mellettem lévő üres helyen. - Katrine, nagyon jó. Ott a helyed.
David átszlalomozott a sorok között és lehuppant mellém a székre.
- Szia. - suttogtam a motoros srácnak, aranybarna haja belehullott a szemébe, ahogy rám nézett.
- Szia. - mondta halkan és kisöpörte a kósza tincseket.Halványan rámosolyogtam, majd újra teljes figyelmemet szenteltem Mrs. Berger-re.
- Legalább haza vihetlek, ha már... - kezdte, de közbe szóltam.
- Nem. Nagyon jól megvagyok gyalog is.
- Te tudod... - hagyta végül rám és ő is előre figyelt.
Tanárnő még negyven percig magyarázta s házirendet és, hogy mennyire szeretnénk, ha végre mindenki elfogadhatná a másikat. Végre mikor megszólalt az óra végét jelző csengő.
- Na, végre. Szóval mi van veled? Miért nem furikázhatlak? - kérdezte mosolyogva.
- Azért, drágám, mert nincs szükségem senkinek a társaságához. - válaszoltam neki.
- Miért zárkózol így el? - kérdezte.
- Az neked legyen mindegy. - vetettem rá egy bájmosolyt.
- Nehéz eset vagy!
- Na, és? - pillantottam rá.
- Szeretem a kihívásokat. - az ujjai játszadozni kezdtek a felkaromon, majd végig is simítottak rajta. Leráztam magamról a kezét.
- Örvendek. - mondtam komoran és vettem egy mély levegőt.
- Nagyon kitartó vagyok ám! - biccentett.
- Akkor hajrá!
Megrázta a fejét és nevetni kezdett. - Te mondtad!
Bolond, ha azt hiszi sikerül neki rávennie arra, hogy lebontsam a falat, - Azt sosem fogom megengedni senkinek sem, bár az igazat megvallva kíváncsian várom a próbálkozásait, - gondolatban elmosolyodtam és vetettem rá egy pillantást.
Csing,Csing,Csing! - szólalt meg a csengő és Mrs. Berger lejtett be a terembe.
- Ne már! - dünnyögte David.
Az elkövetkező negyvenöt perc maga volt a pokol, egész végig unatkoztam és a padtársam is állandóan stírölt.
- Bár nem tennéd ezt ilyen feltűnően! - jegyeztem meg neki az óra végén.
- Mit? - kérdezte ártatlanul.
- Azt, hogy úgy tapad rám a tekinteted, mint a légy a ragasztóra.
- Hát bocsi, de téged sokkal jobb nézni, mint Mrs.Berger-t.
Hosszasan fújtam ki a levegőt. Ne ess ki a szerepből, - mormoltam magamban.
Ez a nap is hosszú lesz...
- Haza viszlek! - jelentette ki, mikor elhagytuk az épületet egész végig úgy követett, mint egy kiskutya.
- Nem! - feleletem. Ja, majd pont én mondhatok bármit, megragadta a kezemet és maga után húzott.
- Itt maradsz! - mondta mikor a motorjához értünk.
- Rajtam szoknya van... - mondtam utolsó remény sugárként.
- Nem izgat. Gyere! - na, nem. Sarkon fordultam és elindultam haza, még hallottam, ahogy a motor felbőg mögöttem.
Na, végre itthon, olyan fárasztó napom volt és azt sem tudom, meddig fogom bírni.
- Majd neki fogok megnyílni! Mindenki csak kihasznál, azért, ahogy kinézek... de nem most! Túl naiv vagyok, így biztonságosabb. - mondtam a tükörképemnek. Végig néztem magamon, hosszú barna haj, kék szemek, homokóra alkat formás, nagy mellekkel. - Nem fogom neki hagyni! - motyogtam és megráztam a fejemet, a hullámos tincsek libbentek meg az arcom mellett. A konyhában pattogtattam kukoricát, majd leültem nézni néhány filmet, amit találtam. A második film végére elszundítottam, mikor felkeltem elmentem lezuhanyoztam és az ágyamból folytattam a filmezést. Nem sokára a szemem kezdett lecsukódni...

Második fejezet

Píty, Píty, Píty! - csipogott az ébresztőórám. Kinyúltam a paplan alól és lenyomtam a gombot. Felültem majd megdörgöltem a szememet. Minimum öt perc kellett ahhoz, hogy kikászálódjak az ágyból. Gyorsan lezuhanyoztam, sminkeltem és kivasaltam a hajamat. Rámosolyogtam a fanyar tükörképemre.
- Ezt a napot is végig csinálod! - mondtam. A konyhába reggelinek nevezve megettem egy körtét.
Akárhányszor ment el mellettem egy motoros összerezzentem és vártam, hogy szembe találjam magam David-del.
- Szia! - szólalt meg mögöttem.
- Szia! - köszöntem én is miközben szembe fordultam vele. Arcán mosoly terült el, haja pedig kócosan lógott sötét barna haja.
- Nem fogsz elvinni! - mondtam neki és a motorjára pillantottam.
- Dehogynem! - válaszolta és kinyújtotta a kezét ujjai megragadták a csuklómat és magához rántott. - Kérlek!
- De én nem szeretném! - suttogtam és felpillantottam rá.
- Miért? Miért tartod magad mindenkitől távol? - kérdezte aggodalmasan és hüvelyk ujjával megsimogatta a kézfejemet.
- Nincs hozzá közöd! Amúgy is miért érdekel ennyire?
- Mert megakarlak ismerni, azt a lányt, aki igazán te vagy! - mondta, amivel szíven ütött.
- Azt még a szüleim sem ismerik... - mondtam szomorkásan a földet kémlelve. Másik kezével óvatosan megemelte az államat és letörölte a szemem sarkába gyülekező könnyeket.
- Legalább a suliba hagy vigyelek el! - könyörgött, már nyitottam volna a számat mikor újra megszólalt. - Két utcával előbb leraklak és külön megyünk be. Jó?
Csendesen bólintottam és mindketten felültünk a motorra, nem akartam hozzá bújni, de a hirtelen lendület, ami8vel elindultunk megijesztett és szorosan fogtam át a derekát. A szél hátra csapta a hajamat, amikor egy kereszteződéshez értünk megéreztem, hogy ujjai végig simítanak a kezemen.
- Nem fogsz leesni, alig kapok levegőt! - suttogta.
- Bocsi. - engedtem a szorításomon, de még mindig körül lengett a félelem.
- Nyugi! - ismételgette, hátra vetettem a fejem és hagytam , hogy a  szellő cirógassa az arcomat. Úgy állt meg, ahogyan elindult és sikeresen neki is estem.
- Sajnálom... - nyögtem.
- Hé, nincs semmi baj! - mondta és felém fordult. Tenyérebe fogta az arcomat, és hátra simította néhány kósza tincsemet. - Olyan szép vagy...
Elmerültem a tekintetébe, kezére raktam az enyémet és ujjaimat összefűztem az övével.
- Kösz, mindent. Szia. - mondtam és gyalog indultam tovább.
- Máskor is! - kiáltott utánam.
Elfoglaltuk jogos helyüket az osztályteremben, majd nem sokkal később belejtett az osztályfőnökünk.Csendesen ültünk egymás mellett és hallgattuk, ahogy az osztályfőnök beszélt. Húsz perc múlva meguntam és ledőltem a padra, észre vettem, hogy David utánozza a mozdulataimat. Lesöpörte a hajamat a vállamról, ahogyan a szemébe néztem elmerültem a tekintetében és nem bírtam elfordítani a fejem róla.
- Megszeretnélek ismerni... - mormolta.
- De én...
- Pszt. - suttogta és a számra rakta a mutató ujját.
Úgy éreztem  mindjárt elalszom, egyszerűen eltűnt az időérzékem, ahogy őt néztem. Összerezzentem mikor megszólalt a csengő. Felegyenesedtem és szétnéztem a terembe.
- Mit csinálsz délután?
- Valószínűleg otthon unatkozom. - feleltem.
- Miért nem unatkozunk együtt? - kérdezte.
- Nem tudom, nem kéne... - suttogtam, eszembe jutott, hogy reggel mennyire elvarázsolt az érintése.
- Katrine... kérlek. - kérlelt.
- Jó. Majd nálunk? - kérdeztem.
- Oké. - mondta felvillanyozódva.
Délután annál a helynél találkoztunk, ahol lerakott reggel. Felültem mögé a motorra és elindultunk haza hozzám.
- Egyenesen... majd itt jobbra. - navigáltam. - Itt is vagyunk.
Leszálltunk és betolta a járművet az udvarra míg én becsuktam a vasrácsos kaput.
- Menjél csak... - mutattam az ajtóra. Lehuppantunk a kanapéra egymás szemébe néztünk, közelebb csúszott hozzám és rám mosolygott.
- Annyira megakarlak ismerni... tudni akarom, hogy csókolsz, hogy ölelsz át, milyen vagy az ágyban... - sorolta, mind a közben a fejével közelített és az államra csúsztatta az ujjait, egyikkel gyengéden megérintette az ajkamat, majd csókot lehelt rá. Nyelve folytatásra ösztökélt, amit meg is kapott, óvatosan csókoltam vissza tapogatózott meddig mehet, kezét becsúsztatta a pólóm alá és felsiklott a hátamon. Elfogott a vágy és... nem gondolkodtam akartam az érintését. Halkan felnyögtem és átöleltem, egyre szeretett éhesebben húztam magamhoz. Nem akarom elveszíteni... könnyek gördültek le az arcomon.
- Ne... ne...
- Katrine... - kezdte.
- Ne! - ismételtem. Nem volt erőm eltolni magamtól, egyszerre volt rá szükségem és akartam magamtól távol tartani.
- Hé, jól vagy?
- Nem... én nem. - motyogtam.
- Nincs semmi baj. - mondta és átölelt.
- Tudom, de... csak annyi, hogy nekem... túl... - dadogtam.
David simogatni kezdte a hátamat és gyengéden az ölébe húzott, olyan gyengének éreztem magam kezdett elhalványulni körülöttem minden. Elengedtem magam és a vállára hajtottam a fejem...

- Katrine... ébredj! - duruzsolta a fülembe.
- Hmm... mi? - dünnyögtem. Kinyitottam a szemem és körül kémleltem. - David?
- Mi az? - kérdezte.
Újra és újra körbe néztem, de nem tudtam mi történt, David ölébe ültem. Mit keres ő itt? Teljesen össze vagyok zavarodva.
- Mi történt?
- Elaludtál az öleben... csókolózás után, szóval megvagyok sértődve. - mondta, azonnal a számhoz kaptam és ijedten néztem rá.
- Mi csókolóztunk?
- Igen, így... - mondta és ajkamra tapasztotta az övét, gyengéden csókolt. - Nem is értem, hogy felejthetted el...
- Én se... - suttogtam. - De ez nem történhet meg még egyszer. 
- Katrine...
Megráztam a fejem. - Nem! Most menj el kérlek....
- Jó. - mondta és felállt. - Sajnálom.
Mikor elment hangos zokogásban törtem ki, felrohantam a szobámba, a takaróba burkolózva addig sírtam míg a szemem nem lett teljesen duzzadt és vörös. Bementem a fürdőbe és megmostam az arcom, hideg kanalat nyomtam rá, majd vágtam két szelet uborkát, amit szintén rá raktam... fél óra múlva már nyoma sem volt semminek.
- Nem engedhetem közel magamhoz! - határoztam el. Beálltam a  zuhany alá és nem érdekelt milyen víz számlát csinálok a szüleimnek. Kiléptem a tusolóból és bevágódtam az ágyba.

Harmadik fejezet

A hetek csendes szenvedésben teltek, a közelsége felemésztett. Úgy fájt látni, és tudni, hogy nem lehet állandóan velem. Nem lehet igazán a közelemben, csak velem.
- Szia. - adtam meg magam.
- Szia! - köszönt.
- Hogy vagy? - kérdeztem és bűntudatosan hajtottam le a fejem.
- Még kérdezed?
- Sajnálom. - mormoltam, felemelte a fejem és belenézett a szemembe, a tekintette elvarázsolt, fogva tartott.
- Nem értelek. - mondta.
- Én csak... - kezdtem. Én csak távol akarlak magamtól tartani, mert félek attól, hogy túlságosan nagyot fogok csalódni, amit már nem fogok kibírni, az nekem túl sok lenne, de van egy kis probléma nem bírlak távol tartani, mert túlságosan szeretlek ahhoz, hogy távol légy tőlem. - ahogy a fejemben pörögtek le a szavak gombóc nőt a torkomba és könnyek buggyantak ki a szemem sarkából.
- Te csak?
- Sajnálom, ez nem megy... - mondtam és elindultam a kijárat felé. Gondolkodnom kellett és ehhez a közeli folyópart éppen megfelelő volt. Kicsinek anyáék mindig kihoztak ide és hármasba sétáltunk a homokos parton. Amikor kiértem sivár volt minden, alig jártak ide emberek.
- Katrine... - kiáltott utánam egy ismerős hang. - Katrine állj meg!
Nem néztem hátra csak mentem tovább és megráztam a fejem. Ujjak értek az enyémhez és megállítottak, egy kéz ért a vállamhoz.
- Nézz rám! - vonakodva, de megfordultam. - Nem bírom nélküled!
- Én se, de...
- Mit de? - megráztam a fejem és oda hajtottam az övéhez, a szánk éppen, hogy nem ért össze.Tenyerébe fogta az arcom majd én átfogtam a derekát.
- Nem akarlak elengedni soha! - leheltem.
- Soha. - ismételte meg az utolsó szót és megcsókolt, olyan rég vágytam erre, úgy kívántam az egészet, talán még levegőt is elfelejtettem venni. A vállára borultam és csak öleltem.
- Nem hagylak el! - suttogta és újra rátapasztotta ajkait az ajkaimra. A szél feltámadt és belekapott a hajamba. Reflex szerűen kaptam a hajam után és ujjaimat fésűnek használtam.
- Menjünk haza. - ajánlottam és kézen fogtam. A lépteink elmélyültek a homokban, alig telt el pár másodperc és a szél eltüntette minden nyomunkat. Cinkosan néztem rá, szája mosolyra húzódott. 
- Holnap mit csinálunk? - kérdeztem a kanapén ülve, fejem a vállára hajtottam.
- Nem tudom... - mondta. - Suliba leszünk.
- Nem akarok... - dünnyögtem, majd összefontam az ujjaim az övéivel.
- Én se akarok sok mindent. - nevetett és megcsókolt.
- Szóval mit csinálunk holnap suli után?
- Meglepetés lesz.
Tenyeremet végig futtattam a mellkasán, éreztem, ahogy emelkedik és süpped és azt is, ahogy ver a szíve. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem akarok máshol lenni, sehova nem akartam menni, legszívesebben megállítottam volna az időt, hogy ez a pillanat örökké tartson. A jég kezdett megolvadni, de a félelem tövisei új erőre kaptak és egyre jobban körbevették szívem lelkem, féltem, hogy elveszítem. Ezért kell megállnia az időnek, megállnia most, hogy sose veszítsem el azt, amim meg van.
Hirtelen rezegni kezdett a telefon a zsebembe.
- Igen? - mondtam automatikusan mikor felvettem.
- Szia, kincsem. Csak azért hívlak, hogy szóljak elhúzódott a tárgyalás és nem tudunk haza menni.
- Meddig?
- Még egy hét... mire befejeződik ez az ügy.
- Remek. Szia. - mondtam és lenyomta a piros gombot. - Egy hétig miénk a ház.
- Ja... - Király. - mondta és szájon csókolt.
A hét minden napján vele voltam, egyre jobban már-már visszavonhatatlanul is bele szerettem. Úgy éreztem csak ő létezik a számomra és számára is csak én. Habár még mindig elzárkóztam a többi embertől. Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy lássa annyira szeretem, mint égen a csillag. Csak egy dolog bántott még mindig, hogy nem vonulnak-e felhők a kapcsolatunkba és nem rontják-e el ezt az idilli képet. Féltem, hogy megismétlődik a múlt és az nem akartam... Nagyon, nagyon nem. Azt nem bírnám ki, bele rokkannék az elvesztésébe az biztos. Belehalnék a hiányába...
Résnyire nyitottam a szemem a szeptemberi napsugarak kellemesen melegítették az arcomat. Lusta voltam felülni, egyszerűen csak élvezni akartam ezt a pillanatot, úsztam a boldogságban, a tudat, hogy nem vagyok egyedül, hogy többé nem vagyok magányos feldobott. Mosolyogva másztam ki az ágyból, és elfoglaltam a fürdőmet. Megmostam az arcom és bekentem hidratáló krémmel, gyors alapozás szempillaspirál és szemceruza, készen álltam erre a napra. Az arcom utolsó dísze végig húztam párszor a számat egy halvány rózsaszín szájfénnyel, összedörzsöléssel eloszlattam a csillogást az ajkaimon. Kihalásztam a szekrényemből egy fehér farmernadrágot és egy kék blúzt. Lementem a konyhába, hogy készítsek magamnak egy szendvicset. Annyira vártam már, hogy megérkezzen alig bírtam magammal, hiába kapcsoltam be a tv-ét csak  ingáztam a szoba egyik végéből a másikba.
Mikor már kezdtem fel adni a reményt pedig még csak alig fél óra telt el végre megérkezett a várva várt csengő. Ilyen gyorsan még senkinek sem nyitottam ajtót, amint megláttam a mosolyát és a homlokába hulló fürtöket nem bírtam türtőztetni magam. A nyakába vetettem magam és addig csókoltam míg bírtam szusszal.
- Hiányoztál. - suttogtam.
- Te is nekem. - mormolta miközben ajkai a nyakamat csiklandozták, de gyorsan tévedtek át az arcomra majd megtalálták a számat, lassú, de szenvedélyes csókot leheltünk, mint táncot. S lassan kezdtük, mint a keringőt majd közelsége gyors tüzes csókba csapot át. Észrevétlenül lépkedtünk hátrább s hátrább míg nem a kanapéhoz jutottunk, ahogy oda értünk ledöntött a lábamról és kényelmesen elfeküdtem az ülőgarnitúrán és hagytam, hogy David felém tornyosuljon.
Csatt, - a szél becsapta az ajtót, azonnal összerezzentem és felültem.
- Ne... - lihegtem.
- Sajnálom.
Bekuporodtam a karja alá, a fejemet pedig a mellkasára hajtottam. Másik karját a derekamra rakta, olyan kellemes volt ott ülni és védelmezve éreztem magam.
- Soha nem akarok innen elmenni, meg akarom állítani az időt.
- Én is.
- Soha...

Az ágyamba ébredtem.
- Mi történt? - kérdeztem félig álmomba még.
- Elaludtál.
- Tényleg? Sajnálom.
- Ne sajnálkozz szeretem nézni, ahogy alszol. Gyönyörű vagy.
Éreztem, ahogy elpirulok, gyorsan eltakartam az arcom, majd félve néztem rá. Ujjai gyengéden lefeszegették az enyémeket az arcomról. Tenyerébe vette az orcáimat és ajkait az enyémhez érintette. Teljesen felengedtem és elfeledkeztem mindenről. Vágytam arra, hogy még közelebb legyen hozzá, hogy teljesen és visszavonhatatlanul az övé legyek és ő is az enyém. A csókjai apró rózsaszirmokként terítették be a testemet...

Másnap reggel még mindig úsztam a boldogságban, ahogy oldalra pillantottam megláttam azt az arcot, akit soha se akarok kiverni a fejemből. Mindenemet odaadtam neki, szívem, lelkem a testem az övé. Minden porcikám azt kiabálja: Még! Még! Még! - nem tudok betelni ezzel a tökéletes érzéssel, olyan, mintha az egész világ körülöttem az eddigi szürkéből rózsaszínné változott volna. Mindent százszor jobban élveztem, mikor vele vagyok... talán sokáig tartott rájönni, de teljes szívemből azt érzem a mindenem, az akit az ég nekem szánt. Csak ő kell nekem! Csak is ő, senki más!
- Szia. - köszönt és magához ölelt.
- Szia. - leheltem és szájon csókoltam.
- Hogy vagy?
- Ennél jobban nem is lehetnék. - feleltem. Kiültem az ágy szélére és felálltam.
- Hova mész? - kérdezte és utánam nyúlt, gyengéden elkapta a derekamat és visszarántott az ágyba. - Nem mész sehova a foglyom vagy. - közölte velem és a mellkasához szorított.
- Meg kell fésülködöm, meg... - folytattam volna, de egy csókkal elhallgattatott, az ujjai köré fonta néhány hajtincsemet.
- Itt maradsz velem. - suttogta a fülembe. David hátra dőlt a párnákra és húzott engem is. Kényelmesen elhelyezkedtem mellette és a fejem a mellkasára hajtottam.
Soha sem akarom elveszíteni egyszerűen azt akarom, hogy mindig velem legyen mindig. Belehaltam volna, ha bánt. Azt akartam, hogy ez a perc örökké tartson, hogy mindig itt legyen velem. Mindig!
Becsapódott a bejárati ajtó és anyám hangját hallottam meg a hallból.
- Na, ne!  
Vegyes érzések kezdtek cikázni bennem, egyrészt mint minden gyerek örültem annak, hogy itthon vannak a szüleim, de féltem, hogy mit gondolnak majd, ha meglátnak vele egy szál semmibe. Még pedig abba biztos voltam, hogy nem ebben a helyzetben akarják anyáék megismerni.
- Öltözz... - suttogtam határozottan. Mindketten elkezdtük magunkra kapkodni a ruháinkat, miközben már hallottam, ahogy jönnek fel a lépcsőn. Borzongás futott végig a hátamon. David maga mellé húzott és csókot lehelt az ajkaimra.
- Nyugalom.
- Könnyű ezt mondani. - néztem fel rá.
- Katrine... Katrine...
- A szobámba! - kiabáltam.
Hirtelen nyílt ki a szobám ajtaja, anya barna loknijait láttam meg először.
- Szia...sztok. - mondta meglepetten tágra nyílt szemekkel.
- Jó reggelt! - köszönt udvariasan. - David vagyok. - nyújtott kezet és előre lépett.
- Én Jolán vagyok és a férjem Lucas.
A szüleim és David kezet fogtak, mind hármójuk arcán kint ült a báj mosoly. Hatalmas kő esett le a szívemről és boldog voltam, hogy nem estek rögtön egymás torkának. De az biztos, hogy én még kapok azért, hogy nem szóltam nekik róla. 
- Szerintem én megyek. Örülök, hogy megismerhettem Önöket. - mondta illedelmesen és újra kezet fogott apámmal. - Viszont látásra.
- Kiengedem. - indultam utána. Az ajtóban gyorsan megcsókoltam és egy ölelés után becsuktam az ajtót.
- Hiányozni fogsz. - súgtam az ajtó túloldalára.
- Nekem is.
Dúltak bennem az érzelmek, teljesen biztos voltam benne, hogy David szeret és én is odáig voltam érte, de rossz érzés fogott el mikor a szüleimre gondoltam. Már-már úgy éreztem majd kiugrok a bőrömből. Most először éreztem, hogy körbe vagyok véve melegséggel. Az otthonom megtelt a fontos emberekkel számomra, de aggódom amiatt, hogy anyáék mit szólnak majd a szerelmemhez.
- Beszélhetnék? - kérdezte anya mielőtt lelépett volna a lépcső utolsó fokáról.
- Persze. - mosolyodtam el és próbáltam az ölelésébe bújni, de eltolt magától és a konyha felé vonszolt.
- Ülj le!
A testem remegett miközben leültem, annyira hiányzott még is csak az anyám és... és... újra elfogott a magány érzete. Már tudtam, hogy mi az egyik oka annak, hogy magam köré vontam a falat. A szemembe könnyek gyűltek és félve néztem rá.
- Igen?
- Nem beszéltél erről a David gyerekről! Miért? Nem úgy neveltünk, hogy nekünk mindent nyugodtan elmondhatsz? Hiszen mindent megadtunk neked. De egy valamit ígérj meg, ha komolyra fordul vele a dolog azt elmondod. Ugye elmondod, ha Azt csináljátok?
Egy percre ledermedtem majd visszakellet fognom magam mielőtt elnevetem magam. - Hát... nagyon szeretem, és hát annyira egyedül voltam itthon, hogy... anya azóta ő az első, akit igazán úgy is tudok szeretni. Értsd meg! - könyörögtem.
- Értem én. - mondta mosolyogva és a kezemre rakta az övét.

Negyedik fejezet

A szüleim már egy hete itthon voltak, bár még így is ritkán beszéltem velük. Szívesen lettem voltam velük is, de most az itteni tenni valókra hivatkozva sosem értek rá arra, hogy velem törődjenek. David pedig mindig nagyon boldogan szórakoztatott. Olyan érzés volt, mintha kiteljesedtem volna mellette. Az arcomon mindig ott ragyogott az őszinte mosoly. Épp terveztük, hogy a hétvégén elmegyünk kirándulni a közeli erdőbe. Majd piknikezünk is egyet a tisztáson.
Szombat reggel színtiszta örömben keltem fel és egyszerűen kipattantam az ágyból. Felkaptam egy farmert és egy rózsaszín passzos V kivágású pólót.Gyorsan kifestettem a pilláimat és kihúztam a szemem.
- Szia! - köszöntem az ajtóban álló helyes fiúnak és a nyakába ugrottam.
- Szia! Mehetünk? - kérdezte.
- Igen. - bólintottam, a hátamra vetettem a táskámat és elindultunk a motorjához. Először ő majd én szálltam fel a járműre. Szorosan David dereka köré fontam a kezemet és vártam, hogy elinduljunk.
Az erdőhöz közeli parkolóban lezárta a szállító eszközt és kézen fogva indultunk tovább. A fákról kezdtek lehullani a sárga levelek, de néhány madár még mindig makacsul csicsergett. Olyan nyugalmas volt minden, örömmel bújtam David ölelésébe. Nem sokára odaértünk a tisztásra, megálltam egy percre és szétnéztem a gyönyörű tájon. A szépség mindig is mosolyt csalt az arcomra. A hajamba kapott a lágy szellő. Leírhatatlan érzést lett rajtam úrrá, boldog voltam igazán boldog. Tiszta szívből szerelmes a mellettem álló fiúba, minden álmom az volt, hogy őt mosolyogni lássam. Újra és újra megakartam nevettetni, megsimogatni az arcát, hozzá érni minden porcikájához. Öntudatlanul bújtam hozzá és csókoltam meg. Pár perc múlva le terítettük a fűre és letelepedtünk rá. Kicsomagoltam egy szendvicset magamnak és neki is nyújtottam egyet. Törtem egy darabot a kenyérből és a szájába nyomtam, majd kinyújtottam rá a nyelvemet. David elnevette magát, és magához húzott, nyomott egy cuppanós puszit az orromra és egyik tenyerét az arcomra simította. Olyan pillantást vetett rám, hogy attól abban a percben eltudtam volna olvadni, de megkordult a gyomrom és rájöttem milyen éhes vagyok.
- Együnk. - mondtam nevetve és csókot leheltem a szájára. - Éhes vagyok. Nagyon!
- Éhen ne halj! - mormolta a fülembe és oldalba bökött. Nagyot haraptam a szendvicsből és nagy hűhóval rágni kezdtem. David is megismételte és valószínűleg mindketten így faltuk be az elemózsiát közben egymáson nevetgélve.
- Olyan jó veled lenni. - suttogtam. Most már mindkét tenyerét az arcomra rakta és gyengéden az ajkamra tapasztotta az ajkát. Hátra dőltem a pléden és hagytam, hogy felém tornyosuljon. Ezernyi apró csókkal hintette be az arcom, a nyakam... s a végén már mindenem. Hevesen vágytam minden érintésére és arra, hogy a kezem újra és újra feltérképezze a testét...
- Csodálatos vagy! - jelentette ki miközben magához húzott. - Soha sem akarlak elengedni.
- Én se téged, de fel kell öltöznöm.
- Ne is álmodj róla!
- Dehogynem! - mondtam és kiszabadítottam magam az öleléséből. Belebújtam a pólómba és a farmeromba. - Öltözz fel!
- Nem!
- Ne akard, hogy felöltöztesselek.
- De akarom. - mosolyodott el és magához húzott. - Azt akarom, hogy öltöztess fel.
- Rendben. - mondtam és vártam míg felemeli a kezeit, hogy ráadhassam a pólóját és a háta mögött ülve könnyedén ráhúztam a nadrágját is. - Meg is volnánk!
- Gyere ide! - húzott magához. - Itt akarok maradni veled! Örökké. - súgta a fülembe.
- Én is, de ezt nem lehet. - mormoltam. Hátra dőlt én pedig rá feküdtem a mellkasára. Simogatni kezdte a hátam...

Résnyire nyitottam a szemem és szétnéztem.
- Mi történt? - dünnyögtem.
- Elaludtál. - nyomott puszit a fejemre. Felálltunk összepakoltuk a plédet és a maradékokat.
- Indulhatunk? - kérdeztem és átkaroltam a derekát. Lassan sétáltunk a motorja felé. Mikor oda értünk gyorsan pattantunk fel rá, David felbőgette a motort. Nem telt bele sok időbe és haza értünk.
- Sziasztok! - köszöntem mikor beléptünk az ajtón.
- Jó estét!
- Sziasztok! - jött le a lépcsőn mosolyogva anya. - Merre voltatok?
- A közeli tisztáson az erdőben. Hiszen már mondtam.
David átölelte a derekamat, mosolyogva néztem anyára, aki minket méregetett, majd ajkai újra felfelé görbültek.
- Remélem jó volt. - mondta majd a konyha felé indult. - Nem vagytok éhesek?
- Nem... - kezdtem volna, de megkordult a gyomrom. - Illetve mégis. - nevettem.
- Mit kértek? - kukucskált ki a konyhából.
- Mi van itthon?
-  Hát... tudok csinálni rántottát és szendvicset. - mondta anya.
- Nekem megfelel a rántotta. - mondtam és megperdültem, hogy David szemébe tudjak nézni. - Neked is? - kérdeztem tőle mosolyogva, majd nyomtam egy puszit a szájára.
- Persze. - mosolygott.
- Katrine... - kezdte anya aztán inkább csendbe maradt.
- Mi a baj? - kérdeztem és utána mentem a konyhába és átöleltem a vállát.
- Semmi. - mondta, de látszott rajta, hogy nyomja valami a lelkét. Gyorsan letörölte a kitörő könnyeket és újra mosolyogva néztem rá. - Kérdezd meg apádat kér-e enni! - kérte anya.
- Rendben. - feleltem és megpusziltam az arcát.
Felszaladtam a lépcsőn, bekopogtam apa dolgozó szobájába majd be kukucskáltam.
- Anya kérdezi éhes vagy-e?
- Nem! - mondta kissé túl hangosan és mogorván. Mi lehet a bajuk? - tűnődtem magamba. - Csukd be az ajtót! - kiabálta.
- Ajjaj! - suttogtam miután magam mögött becsuktam az ajtót. Lementem a konyhába, ahol anya és a hercegem az asztalnál ültek a tányérukon már ott volt a kaja, mire a hasam ismét megmordult. - Nem éhes! - mondtam és leültem David mellé, szedtem magamnak rántottát és egyszerre kezdtünk el enni. Hallottam, ahogy nyitódik az ajtó az emeleten és lépteket hallottam a hallban.
- Elmentem egy tárgylásra. - mondta apa és már el is húzott.
- Várj már! - kiabált utána anya.
- Mit akarsz? - kérdezte apa ingerülten.
- Milyen tárgyalásra? Hova? Miért? - sorolta anya.
- Nem mindegy? - kérdezett vissza. Anya már remegett a dühtől és utána futott.Hallottam, ahogy kiabálnak egymással, mikor becsapódott az ajtó összerezzentem és könnyek kezdtek patakzani az arcomon.
- Hé...- suttogta David és átölelt. - Gyere... - intett a fejével az emelet felé. Gyorsan letöröltem az arcomat és kézen fogva mentünk fel az emeletre. Lehuppantam az ágyamra és hagytam, hogy a könnyeim újra utat törjenek maguknak.
- Veszekedtek... soha nem szoktak veszekedni. - zokogtam, David tehetetlenül húzott magához és simogatni kezdte a hátamat.
- Nem lesz semmi baj. - mormolta. Hagyta, hogy kisírjam magam, miközben a duruzsolt valamit a fülembe, nem igazán figyeltem mit, de jó volt hallani a hangját.
- Soha ne hagyj el! - suttogtam.
- Nem foglak. - felelte és még közelebb húzott magához. - Minden rendben lesz. - ismételgette. Kicsomagoltam magam az öleléséből és bementem a fürdőmbe, hogy rendbe szedjem magam. Elég borzalmasan néztem ki, a hajam úgy nézett ki, mint a széna kazal a szemem alatt pedig el volt kenődve a szemfesték és a könnyek fekete csíkként száradtak rá az arcomra. Gyorsan megfésülködtem majd felkötöttem a hajam lófarokba. Arcot mostam majd sminklemosó kendővel megtöröltem az arcomat és az utolsó foltot is eltüntettem vele.
- Kész vagyok! - mosolyogtam David-re mikor visszaértem.
- Gyönyörű vagy! - jelentette ki. Oda mentem hozzá és megcsókoltam.
- Köszi. - nevettem. - Menjünk le... unatkozok.
Lementünk a nappaliba és lehuppantunk a kanapéra, oda bújtam hozzá. Kapcsolgatni kezdtem a csatornák között.
- Ez jó... - mondta és elvette a távirányított. A szemem egyre jobban elnehezedett és már alig bírtam nyitva tartani...

Arra ébredtem, hogy az ágyamba fekszem és egyedül vagyok. Hirtelen ültem fel és néztem szét a szobába.
- Mi történt? - nyöszörögtem, de nem kaptam választ. Kimásztam az ágyból és elmentem lezuhanyozni, a meleg víz lenyugtatott. Nem volt kedvem kimászni a kádból, pedig már kellett volna. Nagy nehezen rá vettem magam, hogy megtörölközzek, gyorsan megszárítottam a bőrömet és felkaptam egy hálóinget. Visszabújtam az ágyba és próbáltam aludni még egy kicsit. Az órára nézve tudtam, hogy még mindig korán van, hiába álltam a zuhany alatt legalább fél órán keresztül. Ásítottam egy nagyot, de nem jött álom a szememre csak forgolódtam.
A szüleim veszekedése járt a fejembe. Sosem szoktak veszekedni és most... olyan furcsák voltak. Mindig együtt voltak, boldogok voltak... egyszerűen lehetetlenek tűnt számomra az, hogy ők bármikor is összevesszenek. Mi történhetett? Nem kapok választ - hiszen ezt megszoktam. Nincsenek itthon, soha. Olyan rossz volt egyedül lenni. Magányosnak éreztem magam, de most itt van nekem David és a szüleim is itthon vannak. Bár néha olyan, mintha sohasem jöttek volna haza... és most? Elkezdtek veszekedni, mintha az életem kezdene újra szét hullani.
Miközben az agyam kattogott könnycseppek jelentek meg a szemem sarkába és hagytam, hogy végig folyjanak az arcomon.

Ötödik fejezet

Veszekszenek megint. Egész héten azt hallgattam, hogy egymással kiabálnak. Rám nem figyeltek, olyan volt, mintha eltűntem volna. Ha nem ordítottak volna egész nap, olyan lett volna, mint eddig, de nem úgy volt. Minden este sírva aludtam el, inkább érezném magam most is magányosnak, mint ezt hallgatni.
- Szia! - mosolyogtam mikor David átjött.
- Hello! - húzott magához és megcsókolt.
- Soha sem fogják abba hagyni! - mondtam és kézen fogva húztam fel a lépcsőn, hogy elrejtőzhessünk a szobámba. Mikor becsuktam az ajtót meghallottam anya hangját. - Katrine...
- Mi az? - kukucskáltam ki.
- Gyere le, kérlek! - mondta anya ingerülten. - Egyedül.
Nyomtam egy gyors puszit David szájára és lerohantam a nappaliba, ahol anyáék már vártak.
- Kicsim... - kezdte anya.
- Igen?
- Anyád meg én mostanság... - folytatta volna apa, de közbe vágtam. Nem akartam, hogy össze-vissza hadováljon azt akartam, mondja meg mi lesz.
- Szerinted nem hallom, hogy veszekszetek? Azt mond mi van...- förmedtem rá.
- Szóval arra a döntésre jutottunk, hogy ezt így nem folytathatjuk tovább... - bökte ki anya.
- Vagyis? - kérdeztem, és éreztem, ahogy gombóc növekszik a torkomba.
- Befogjuk adni a váló keresetet. - mondta ki apa üveges tekintettel, érzelem mentes hangon. Megráztam a fejem és pislogással próbáltam megakadályozni, hogy a könnyek kiszökjenek a szememből.
- Nem... nem lehet... - suttogtam miközben az arcomon patakokba kezdtek folyni a könnyek.  - Lehetetlen.
- Úgy sajnálom kicsim... - kezdte anya és magához akart húzni, de nem hagytam magam és inkább felmentem a szobámba.
- Hagyjatok békén! - kiabáltam és eltemettem az arcom a párnáim közt.
- Jól vagy? - kérdezte David.
- Nem... - ráztam meg a fejem és hagytam, hogy magához öleljen, simogatni kezdte a hajam. - Vállnak.
- Sajnálom. - mormolta a fülembe. - Minden rendben lesz, én mindig itt leszek neked ezt megígérem.
- Köszönöm. - motyogtam és törölgetni kezdtem a szemem.
Mi lenne velem nélküle? Szerintem bele őrülnék, a magány mostanra teljesen az életem részévé válna. Nem akarnék élni ezek után már csak ő az, akiben az életet találom, ő az, aki a vidámságot hozza az életembe. Ő az életem. 
- Katrine... gondolkoztam... találkoznod kéne a szüleimmel. - mondta David és nyomott egy puszit a fejemre. Még nem találkoztam a szüleivel, mivel a szüleim ritkán voltak itthon szerettünk nálunk lenni. Az itteni zűrzavar miatt teljesen elfelejtettem, hogy még nem találkoztam a családjával.
- Rendben. - mondtam végül. - Nagyon szívesen meg ismerném őket.
- És a húgomat. - mosolyodott el.
- Igen őt is. - nevettem. - Mindenkit. Melyik nap?
- Holnap, ha nem gond.
- Dehogyis legalább eltudok innen szabadulni. - ugrottam a nyakába és ledöntöttem az ágyra. Újra és újra megcsókoltam. Nem akarok másra gondolni csak erre a csodálatos emberre, aki itt van nekem. Megtámaszkodtam a mellkasán és hozzá dörgöltem a csípőm az ágyékához.
- Mi lelt téged? - kérdezte.
- Nem akarok azokra gondolni, akik elszomorítani. Csak rád. - feleltem neki vigyorogva és újra nyomtam egy csókot a szájára. Tenyerébe fogta az arcomat és ujjával végig simította az ajkamat. - Mutassuk meg a szüleimnek, hogy mennyire nem érdekel a hülyeségük. Legyünk nagyon, nagyon hangosak... - súgtam a fülébe.
- Rossz kislány. - nevetett.
Szorosan magához húzott és végig csókolta a nyakamat...
Ráfeküdtem a mellkasára miközben ő simogatni kezdte a hátamat.
- Katrine... - kiabált anya.
- Elég hangosak voltunk... - nevettem és gyors csókot nyomtam a szájára majd egy köntösbe bújva mentem ki a szobából. - Mi az? - kérdeztem és őszinte mosolyra húzódott a szám.
- Nagyon örülök, hogy ilyen jó a kapcsolatotok, de legközelebb halkabban. - mondta anya.
- Rendben. - válaszoltam és visszamentem az álmaim pasijához. - Legközelebb ne ilyen hangosan. - mondtam miközben levettem magamról a köntöst és visszabújtam az ágyba. - Holnap nálatok eszünk. - ásítottam.
- Igen. Megismerkedsz a húgommal. - mormolta a fülembe.
A szemem lassan lecsukódott és...

- Elmegyek haza. - mondta David és csókot lehelt az ajkamra. - Holnap jövők érted.
- Holnap. - dünnyögtem.

Ismét hajnalban ébredtem fel. Kimásztam az ágyból és elmentem megfürdeni. Megengedtem a vizet és hagytam, hogy szép lassan megteljen a kád meleg vízzel. Elkevertem a habot majd szép lassan bele ereszkedtem a vízbe. Elzártam a csapot és hátra dőltem, a hajam szét terült a víz tetején a kezeim pedig tehetetlenül lebegtek a testem mellett.
- Vállnak. - suttogtam. Próbáltam nem erre gondolni miközben itt volt David, de most újra előtört belőlem. - Nem tudom elhinni.
A könnyek utat törtek maguknak. Összetörtem... David nélkül nem akarnék élni se. Nem akarom elhinni, hogy idáig fajult a helyzet. Elakarnak válni. A zokogás megrázta a testem. Megráztam a fejem és próbáltam kirázni vele együtt az összekuszálódott gondolatot...
Felültem és kihúztam a dugót, kimásztam a kádból és megtörölköztem. Törölközőbe tekerve mentem le a konyhába csináltam magamnak kakaót. Szürcsölgettem a meleg folyadékot.
- Hát te már ébren vagy? - szólalt meg apám mögöttem.
- Nem bírtam aludni. - vontam meg a vállamat és iszogattam tovább.
- Jól vagy? - kérdezte és leült velem szembe.
- Nem, nem vagyok jól. Ja, meg nem akarok bunkó lenni, de mit érdekel ez téged. - húztam gúnyos mosolyra a számat.
- Katrine... - kezdte volna, de feltartottam a kezem.
- Apa, kérlek...
- Hallgass végig! - emelte fel a hangját. - Tudd, hogy nem ellened szólt!
A kezemre rakta az övét és mélyen a szemembe nézett. - Apa... - leheltem.
- Anyáddal nem megy ennyi.... Sajnálom... sajnálom azt is, hogy alig vagyunk itthon. - mondta bűnbánóan. Elhúztam a számat. - Megpróbálok vele megbékélni, de most megyek felöltözök. - nevettem és magamra mutattam. Felszaladtam a lépcsőn és felöltöztem. Levetettem magam az ágyra és a plafont kezdtem bámulni. Felpattantam és bekapcsoltam a kedvenc zenekarom legújabb albumát.
- Nem érdekel semmi... - kiabáltam és idétlenül táncikálni és ugrálni kezdtem.
- Katrine... kérlek! - hallottam, hogy anya kiabál, de nem sokat értettem belőle.
- Mi az? - kérdeztem mikor levettem a hangerőt.
- Ha halkabban  hallgatnád ezt a... nem is tudom mit, akkor hallanád. - őrjöngött.



Hatodik fejezet

- Katrine... - kiáltott apa.
- Igen? - gyors léptekkel mentem le a lépcsőn. - David. - rögtön vigyorogni kezdtem és a nyakába ugrottam.
- Szia, drágám. - ölelt meg.
- Átöltözök. - léptem egyet hátra és a szobámba szaladtam. Lekaptam egy apró virágokkal díszített pántos egybe ruhát és egy farmerdzsekit. Belebújtam a balerina cipőmbe és rohantam le a lépcsőn. - Mehetünk!

Hamarosan egy idilli családi ház előszobájában álltunk. Előttünk egy körülbelül egy-két évvel nálam fiatalabb lány állt. Ugyanolyan aranybarna haja volt, mint a bátyjának, de az ő szemei zölden csillogtak. Karcsú volt és már az idomai is kezdtek feltűnni.
- Anya, Apa... - kiabált. - Megjöttek.
Egy negyven év körüli házaspár jelent meg mellette.
- Szia, nagyon örülök neki, hogy eljöttél, drágám. - mosolygott a hölgy. Barna haját kontyba fogta, csinos volt és vékony, és alig látszottak az arcán az évek.
- Én, is nagyon örvendek. Jó napot! - köszöntem mosolyogva. - Katrine vagyok. - nyújtottam neki kezet.
- Örülök, hívj csak Cathy-nek. - mondta. - Ő itt a férjem, Jake... és a lányom, Dorina.
Biccentettem a férfi felé és ő is kezet nyújtott. - Szia. - fordultam Dorina felé. - Nagyon örülök neki, hogy megismerhettem mindenkit, aki itt van. - mosolyodtam el ismét, és ez nem az a fajta báj mosoly volt, amit éveken keresztül erőltettem az arcomra, hanem igazi és szívből jövő. Azt kívántam bár nekem is ilyen családom lenne, szeretett teli és boldog.

Az ebéd után még nem akartam haza menni, ezért David-del fel mentünk a szobájába és rögtön elterültünk az ágyon. Nem sokkal később kopogtak az ajtón.
- Igen? - kiabált ki a szobából David.
- Én vagyok. Bejöhetek? - kérdezte Dorina.
- Aha, persze. Gyere csak! - felelte neki. A szoba ajtaja lassan kinyílt és belépett rajta a húga.
- Hogy vagy? - kérdeztem és a tekintetemmel az övét kerestem.
- Jól.
Nem tudom hány órát beszélgettünk, de egy idő után azt vettem észre, hogy besötétedett. - Azt hiszem én lassan megyek. - álltam fel.
- Kikísérlek. - állt fel David. Átkarolta a derekamat és elindultunk a bejárati ajtó felé. Végig simított az arcomon és gyengéden az ajkamra nyomta az övét.
- Mennem kell. - léptem egyet hátra.
- Holnap az egyik haveromnál lesz egy buli, jót fog tenni neked. Nem megyünk el? - nézett rám nagy boci szemekkel. Erre muszáj volt elnevetnem magam és átfontam a nyakát. Az ajkamba haraptam és kajánul elmosolyodtam.
- Menjünk. - csókoltam meg. - Hánykor és hol?
- Holnap hatra érted megyek. - vigyorgott. - Haza kísérjelek?
- Nem, nem kell...
- Oké. - kezdte csókolgatni a nyakamat. - De akkor nem mész sehova.
Könyörögve néztem rá, nekem sem volt kedvem haza menni, de nem akartam, hogy megnehezítse. Eltoltam magamtól és léptem egyet hátra.
- Holnap ott legyél értem pontban hatkor... - nevettem és elindultam gyalog haza. Össze húztam magamon a farmer kabátot és úgy mentem tovább. Nem telt sok időbe és haza értem.
- Sziasztok. - köszöntem. Bementem a konyhába és szétnéztem, hogy merre vannak a szüleim, mivel válasz miért is jött volna. Egy kis idő múlva furcsa hangokra lettem figyelmes. Lekaptam magamról a cipőt és lábujjhegyen mentem fel az emeletre, hogy megnézzem a hang forrását. Már a lépcső tetején jártam mikor egy kéjes női nyögést hallottam. Nyeltem egy nagyot és tovább mentem, de most ahelyett, hogy a hang forrását kerestem, amire őszintén már egyáltalán nem vagyok kíváncsi, inkább beosontam a szobámba, fél úton észre vettem, hogy az ajtó résnyire nyitva volt nem tehettem róla, de fél szemmel láttam, hogy az ott nem az anyám volt. Az ajkamba haraptam nehogy felkiáltsak dühömbe, a kezemet ökölbe szorítottam. Úgy döntöttem nem nézem el apámnak többet a húzásai.
- Hogy tehetted ezt? - kérdeztem éllel a hangomban.
- Katrine, te... - kapta fel a fejét.
- Na, mi az apa?
- Apa? - kapta rá a tekintetét az eddig engem bámuló nálam nagyjából öt évvel idősebb nő. Hosszú szőke haja a hátára hullott, felállt és belebújt egy fekete koktél ruhát, ami épp a combja közepéig ért.
- Magyarázd meg! - néztem apám szemébe, aki most még mélyebbre süllyedt.
- Katrine...
- Sziasztok, megjöttem.
- Anya, gyere ide! - kiabáltam neki, nem érdekelnek a kifogások, csak a magyarázat érdekel és ezt anyának is tudnia kellett. - Apa is itt van... a macájával.
- Ezt nem gondolod komolyan, ugye? - kérdezte apa.
- De nagyon is komolyan gondoltam. - húztam gúnyos mosolyra a számat. Már olyan sok volt ez az egész. - Szemét.
- Na, ez már sok kisasszony. - lépett oda apám és a keze olyan gyorsasággal csattant az arcomon, mint amilyen nagysággal. Könnyek szöktek a szemembe és dühösen néztem apámra.
- Neked volt sok? - kiabáltam. - Tudod, mit nem is érdekel a hülye magyarázatod, elegem van belőled.
- Mi történt? - lépett be a szobába anya. - Anna, te mit keresel itt?
- Szóval ismeri is. Gratulálok nektek. - gúnyolódtam. Kirontottam a szobából és szaladtam le a lépcsőn.
- Kicsim szakad az eső odakint. - mondta ki tehetetlenül anya utánam. Megráztam a fejemet és szaladtam tovább, egészen addig míg el nem értem azt a környéket, ahol David lakott. Rácsaptam a csengőre, majd a térdemre támaszkodtam és próbáltam lassítani a légzésemen.
- Mi a baj? - kérdezte valaki, aki kinyitotta az ajtót. - Katrine, veled meg mi történt?
- Hosszú... - kapkodtam a levegőt, az arcomon könnyek folytak és az egyik oldala még mindig nagyon erősen piros volt. David magához húzott és szorosan megölelt.
- Minden rendben lesz.
- Semmi sincs rendben. - zokogtam. - Nem is lesz.
Beletemetkeztem a mellkasába, ujjaimat behajlítottam a hátán és bele markoltam pólója vékony anyagába.
- Kérlek, Katrine nyugodj meg! - kezdte simogatni a hajamat.
- Nem megy! - nyögtem és csak jobban megeredtek a könnyeim..
- Gyere... - suttogta és beirányított a szobájába. - Feküdj csak le, hozok egy kis vizet, meg keresek csokit, az jót fog tenni.
- Ne, hagyj itt. - kérleltem és próbáltam felállni, de a lábam bele gabalyodott a ruhámba és vissza estem az ágyra. - Kérlek!
- Nem megyek messzire... - motyogta és kiment a szobából. Mikor kiment kicsit összeszedtem magam és utána mentem.
- Muszáj itt maradnia, nem mehet haza... értsd meg! - mondta valakinek. Volt itt valaki mielőtt idejöttem? Megzavartam valamiben? Csak túl élénk a fantáziám... - próbáltam magam nyugtatni.
- Jó maradhat. Jó éjszakát nektek! - hatalmas kő esett le a szívemről csak az anyja volt. Száznyolcvan fokos fordulatot vettem és vissza mentem a szobájába. Ledőltem az ágyra és a könnyek újult erővel törtek maguknak utat.

Hetedik fejezet

A tegnap este után dél körül mentem haza, és szerencsémre senki nem volt otthon. Bementem a szobámba és válogatni kezdtem a ruhák közül. Tudom, tudom még korai, de mit tehetek? Nő vagyok, vagy mi?! Mire kiválasztottam a megfelelő darabot már egy óra volt és a hasam is korogni kezdett így lementem a konyhába és főzőcskézésbe kezdtem. Nem sokára meg is ettem, amit készítettem. Bekuporodtam a kanapéra a tv elé, de mivel semmi érdekeset nem találtam és nem engedhettem, hogy a tegnap történtek kizökkentsenek ebből, öntöttem magamnak egy kevés vörösbort és felcaflattam a szobámba bekapcsoltam a zenét és iszogatni kezdtem az édeskés nedűt. Mire végig értem a három albummal már négy óra volt, és magamat ismerve jobban jártam, hogy elmentem fürdeni különben hét órára sem végzek az tuti. Megengedtem a jó meleg vizet és bele feküdtem a kádba.
- Hmm... - dünnyögtem és hagytam, hogy elmerüljek.

Mire észhez tértem a hullámok teljesen elleptek. Hiába kaptam levegőért nem jutottam oxigénhez.

Sikítva ültem fel a kádba. Gyorsan elzártam a vizet és kiléptem a kádból. Megtörölköztem és a hajamról felitattam annyi vizet amennyit csak tudtam, a többit hajszárítóval tettem teljesen szárazzá. Ezután loknikat sütöttem a hajamba és bele bújtam a koktél ruhába, amit kiválasztottam. Feldobtam a sminkemet és mire végeztem épp csengettek.
- Szia. Indulhatunk?
- Aha. - nyomtam egy csókot David ajkára.

A buli már javában folyt mikor odaértünk, gyorsan bemutatott mindenkinek, aki ott volt, majd kerestünk egy kis szíverősítőt.
- Játszunk Felelsz vagy Merszet? - kérdezte valaki.
- Nekem nincs kedvem. - mondtam. - Illetve, de még is csak van.
- Nekem is. - mondta David, de a játéknak a fele se ment le mikor megunta és kiszállt. Egyik percről a másikra tűnt el a szemem elől és úgy döntöttem meg fogom keresni. Szinte tátva maradt a szám mikor megláttam valakivel csókolózni. Nyeltem egyet és próbáltam megnyugodni, mielőtt elhamarkodott döntést hoznék és megbánnám, amit teszek. Csak sajnos nem sikerült, egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt és a szívem is majd kiugrott a helyéről. Megfordultam és kiviharzottam a házból, egészen hazáig futottam.
Elegem van mindenből, na ez az egész most lett nagyon sok. Apám megcsalta anyámat és vállnak. Az, akiben a legjobban bíztam, akire még az életemet is rábíztam volna elárult becsapott. Az egyetlen ember, akit közel engedtem magamhoz az évek során, az aki... kihasznált. Eldobott magától. Kicsi korom óta azt láttam, hogy az emberek kihasználják egymást, akárkit engedtem magamhoz, mind ezt tette. Ezért döntöttem úgy, hogy nem kell többé senki, de ez nem élet, ilyen nincs. A magány teljesen felemésztett és elbújtam valami mögé, amit az emberek álarcnak hívnak. Én lettem a jégkirálynő. Erre most, mikor kész lettem volna feláldozni az egész eddig elért hírnevet. Érte. Nem másért... Most meg? Kész ennyi volt. Nem bírom tovább. Elég volt!
Egész testemben remegtem, a düh, a fájdalom és a csalódás keveredett bennem. Fájt, nagyon, nagyon fájt. Behunyt szemem alul könnyek szivárogtak elő.
- Véget vetek ennek! - döntöttem el fájó szívvel. Zokogva fogtam meg a tollat és kezdtem írni.

˝Annyira nagyon sajnálom az egészet. Tudom, hogy sosem mondtam, de szeretlek. De soha többé nem mondom ezt neked, se senkinek. Feladom. Köszönöm neked, ezt a kis boldog időszakot. Vége van! Mindennek vége van. Nekem is. Ennyi volt, amit kaptam a sorstól beletörődtem. Hagyom, hogy elragadjon a folyó és vigyen oda ahova mennem kell. Szeretlek. 
Katrine˝
 
A tollat ügyetlenül ejtettem ki a kezemből és felkaptam a lapot, amire írtam.
- Csókolom, ezt oda tudná adni David-nek. Nagyon megköszönném.
- Persze, drágám.
- Köszönöm.
Gyalog indultam tovább a közeli folyóhoz, közben megállás nélkül patakzottak az arcomon a könnyek, de már nem is akartam őket megakadályozni, hagy folyjanak csak. Nem érdekel. A partra érve megcsapott a hűvös őszi szél. Már senki nem akadályozhat meg. Bele sétáltam a fagyos vízbe, éreztem, ahogy a hideg bele mar a csupasz bőrömbe és szurkálni kezdi azt. Ahogy a folyó sodrása magával ragadott, rám tört a halál félelem. Levegőért kaptam, de egy örvény a víz alá rántott, és vízzel telt meg a tüdőm, már nem bírtam sokáig, hiába köhögtem a víz inkább csak még inkább megtöltött, de egy csepp sem akart kifelé menni. Erőtlenül próbáltam kijutni a vízből, levegőt venni. Sikítottam, de nem jött ki hang a torkomon. Kezdtem nem érezni semmit, abból, ami körülöttem van. Felemésztett a magány. Nem akarok meghalni. - ez volt az utolsó gondolatom mielőtt vége lett mindennek.

Eközben David

- Mit csinálsz, te őrült? - rivaltam rá arra a tyúkra, aki rám mászott.
- David, a barátnőd elviharzott. - közölte a haverom.
Azonnal haza rohantam reménykedve, hogy oda ment, mert nem hittem abban, hogy még haza merészkedik.
- David, Katrine hagyott itt neked...
Kitéptem anya kezéből a levelet és gyorsan végig futottam a sorokat újra és újra.
- Ez képtelenség. Hogy engedhetted el? - kiabáltam és rohantam a közeli folyóhoz, de senkit sem láttam egészen addig míg a víz ki nem sodort egy viasz bábu szerű testet. Azonnal oda rohantam hozzá és teljesen összetörtem mikor megláttam Katrine-t, hófehér volt a bőre, ajkai kékek a hidegtől, sötét haja a nyakához tapadt, ruháját megtépázta a víz.
- Szeretlek, annyira szeretlek. - borultam rá a halott testre. - Nagyon szeretlek, te vagy életem szerelme.
Nyomtam egy gyors csókot, a szájára.


Vége

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése