Leheletem
meglátszott a hideg levegőben. Fagyos volt minden körülöttem. Hó
kásákba fagyott minden az ősz nyomából. A hideg átitatta a testemet. Szorosan
magamra húztam a kabátot és tenyeremmel dörzsöltem a felkaromat. Az udvaron a
diákok köröket alkottak. A táskám egyik vállamon pihent. Egy vörös hajú lány
torpan meg mellettem, kedvesen átölel, és három puszival üdvözölt.
- Hogy vagy? – kérdezi.
- Jól. – mondtam, a számat egy vonallá préseltem. Zöld szemei, kíváncsian fürkészték az arcomat. Lágyan elmosolyodott. – És te?
- Én teljesen jól vagyok. Otthon folyik a szokásos dráma, de engem ma szerencsére ebből kihagytak. – mondta nevetve.
- Nekem mondod. – mondtam. Végig simítottam hosszú szőke hajam, és egyik kezemmel a vállamra dobtam.
- Oké, Mrs. Tökély… menjünk be… - mondta. – Itt kezdek jéggé fagyni.
- Én régebb óta állok itt… - tudattam vele. Ásítottam egy nagyot és a hideg végig futott a hátamon. – Na, jó menjünk be, mert hóember lesz belőlünk.
- Egyet értek. – mondta és elindultunk az épület felé. Kinyitottam az üvegajtót és hagytam, hogy Julie menjen be előbb. Az aulában már Kate várt. Feketére festett haja loknikban lógott az arca mellett.
- Egy árnyalattal sötétebb, mint ez előtt… - mondtam mosolyogva és neki is három puszit adtam, egy ölelés után.
- Na, de ügyi vagy… már teljesen képben vagy a hajszínekkel kapcsolatban. – mondta nevetve.
- Ja, csak szeretnéd… - mondtam mosolyogva. – Ennyit csak meg tudok jegyezni abból, amit belém tömtél… már nem is tudom mennyiszer.
- Hah. – mondtam sértődötten. – De így igaz.
- Na, látod. – mondtam mosolyogva, időközben a hajam hátra csúszott és összevissza állt. Elkezdtem igazgatni újra és újra copfba fogtam és egyik vállamról a másikra pakolgattam. Majd egyszerűen csak visszadobtam a hátamra a táskámból elővettem egy fésűt és kifésültem belőle a gubancokat.
- Mrs. Tökély… kész vagy? – kérdezte Julie.
- Aha. – mondtam durcásan, azért még egyszer átmentem a fésűvel a hajamon.
- Már gyönyörű vagy. – mondta Kate.
- Lune, tényleg szép vagy hagyd már a hajad. – mondta Julie.
- Jó. – mondtam és gyorsan elraktam a fésűt. Kate és Julie önelégülten mosolyogtak és elindultunk a terem felé. Ledobtam a táskát a padom mellé és leültem a székre. Előszedtem a könyveket és a tolltartómat. Kate és Julie elém ültek le és ők is kipakoltak. Előre dőltem és könyökölni kezdtem a padon. A tanár hamarosan megjelent, egy gyerekkel… egy nagyon helyes fiúval… az oldalán.
- Jó reggelt mindenki! – mondta a tanárnő. – Ő itt Marcus, az új osztálytársatok.
Mosoly fagyott az arcomra, felegyenesedtem és egyenesen mogyoró barna szemébe néztem. Haja sötét volt. Mindene vadonatúj.
- Helyes. – motyogtam az orrom alatt.
- Az. – mormogta Kate és Julie egyszerre.
- Üljön le Lune mellé. – mondta Mrs. Gray. A fiú csak bólintott és mellém ült. Hatalmas mosollyal fogadtam.
- Szia. – köszöntem halkan. Intett nekem és mosolyogva leült.
- Nézhetem? – kérdezte és egyik kezét a kezemre rakta. Az érintésétől végig futott a hátamon a hideg. A látásom elhomályosult… a hideg kirázott és elrántottam a kezemet. A szívem a torkomba dobogott.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Igen. – mondtam, bólintottam egyet a levegőt kapkodni kezdtem.
- Biztos? Olyan fehér vagy, mint a fal. – mondta, csak újra bólintottam és közelebb toltam hozzá a könyvet. Marcus szeme kíváncsian fürkészte a tekintetemet.
- Minden rendben van. – mondtam bizalmasan. – Tényleg.
Óra után együtt mentünk ki a teremből. Kate és Julie egymásra mosolyogtak és követtek minket. A következő terem felé vettük az irányt. Egésznap velünk lógott. Ezt egyikünk sem bánta jó volt vele lenni, rendes volt és szerintem Julie és Kate is szimpatikusnak találta. Marcus kedvesen mosolygott. Egyikünk sem kezdte elmesélni az élete történetét, de én újra előhalásztam a fésűt. Kate mosolygott… Julie grimaszokat vágott. Marcus meg csak csendesen és összehúzva ült egy padon. Megborzongtam.
- Hideg van. – sóhajtottam.
- Az… - mondta Kate és közelebb húzódott. Julie elnevette magát, Kate grimaszolt… Marcusnak megnevetnie kellett a mi eszementségünkön. Véletlenül újra hozzám ért. A hideg végig futott a hátamon, a látásom elhomályosult, a lábaim elernyedtek, de Marcus keze megvédett a biztos földet éréstől. Behunytam a szemem és vártam mikor lesz vége?
- Lune. Jól vagy? – kérdezte, a hangja aggodalommal telt meg. Mindenhol a forróság vett körül, a szemem-kinyitottam, de nem láttam rendesen. Újra csend lett körülöttem. Éreztem, ahogy a testem megrázkódik, de nem történt semmi. Ziháltam, a szívem hevesen vert. Próbáltam mély levegőt venni, de csak kapkodni tudtam… erőltettem a látásomat, de csak foltokat láttam, arcokat körülöttem, de csak hármat tudtam felismerni… Kate, Julie és Marcus… éreztem az erős kezeket a hátamon és a térdem alatt. Éreztem minden mozdulatot. Gyenge voltam, a látásom… nem érzékeltem a körülöttem levőket. Csak egybe voltam biztos, a kezek a hátamon és a térdem alatt… akinek a mozdulatait érzem, az Marcus. Hiszen ő ért hozzám mikor rosszul lettem, de lehet ennek valami köze egymáshoz. Éreztem az arcomra áramló meleget, hallottam a körülöttem lévő morajlást… majd a puhaságot alattam és azt, ahogy megszűnt az érintése. Pár percig még mindig nem bírtam koncentrálni, a látásom kezdet kitisztulni… kezdtem felfogni mi történik körülöttem. Mikor végre rendesen láttam, rögtön Marcus aggodalmas arcát láttam meg. Kapkodtam a levegő után, a szívem majd kiugrott a helyéről.
- Lune, jól vagy? – kérdezte meg újra. Csak bólintottam, beszédre nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon.
- Hagyják a kisasszonyt pihenni. – hallottam meg a nővér hangját.
- Ne… - suttogtam.
- Lune… jobban leszel… hagyják, kérem… Lune… nem akarom itt hagyni. – nem tudtam ki mit mond, csak szöveg foszlányokat hallottam.
- Ne… kérem. Hadd maradjanak. – mondtam halkan… alig hallhatóan, de határozottan. Tudtam mit akarok, és az biztosan nem egyezik azzal, amit az iskolaorvos mond.
- Nem akarja, hogy elmenjünk. – mondta Kate, láttam fekete loknis haját, de az arcát nem… háttal ál. Majd Marcus sötét haját is megpillantottam, éppen ebben a pillanatban megláttam mogyoró barna szemeit.
- Kérem. – mondta.
- Hadd maradjanak. – nyöszörögtem. – Kérem.
- Rendben van. – mondta végül. A barátaim leültek és az orvos már csak velem foglalkozott. – Hogy érzi magát kisasszony?
- Jól. – mondtam, de a haszontalan próbálkozás az ülésre… valószínűleg ezt kellően megtagadta.
- Valaki el tudná mesélni mi történt?
- Hát már első órába fehér volt, de most összeesett… utána elkaptam és idehoztam. – mondta Marcus.
- Nem láttam rendesen… hideg futott végig a hátamon. Majd alig hallottam és csak azt éreztem, ahogy visz… az erős kezeket a hátamon és a térdem alatt. – mondtam. – Csak nem tudom… egyszerűen…
- Ezek kedvesem az elájulás tünetei. De semmi furcsát nem tapasztalt? – kérdezi a doktornő.
- Nem. – mondtam. Pedig közvetlen a rosszul létekkor Marcus mindig megérintett, de annak mi köze lenne ehhez. Nem értettem… kirázott a hideg.
- Próbáljon felülni. – mondta a doktornő. Marcus rögtön jött és segített. Felültem, szétnéztem a fehér orvosi szobába. A fejem hátra hanyatlott és nem bírtam tartani magam. Marcus átkarolta a vállamat és úgy tartott, a fejem a vállán nyugodott. Éreztem a doktornő minden érintését körülöttem.
- Fektesse vissza, ön meg szorítsa ezt. – mondta és egy hőmérőt dugott a hónom alá. Marcus arra az oldalamra fektetett és tartotta a hátam. Olyan gyengének éreztem magam. Egyszerűen, mintha nem is élnék. A hőmérő csipog, Marcus a hátamra fordít, a nővér pedig kiveszi és megnézi a hőmérsékletet.
- Harmincnyolc, kettő. – mondja a nő.
- Az nem jó. – dünnyögöm. Olyan erőtlen vagyok…
- Lune kicsim… az iskola zár… gyere, menjünk haza. – hallottam meg anyám hangját. Felültem és kinyitottam a szemem. Anya segített felállni és elvitt a kocsiig. A kocsiban, apa és a húgom ültek.
- Jól vagy, Lune? – kérdezte apa.
- Igen. – bólogattam. Beülök a kocsiba, anyával együtt és elindulunk, a motor felbőgött.
- Holnap mész suliba? – kérdezte anya, miközben a térdemre rakta a kezét.
- Szeretnék… tudod, van az a helyes új fiú. – mondtam nevetve.
- Oké. – mondta mosolyogva. A húgom négy évvel volt fiatalabb nálam, barna haja loknikban hullott a vállára.
- Lune, hogy hívják az új fiút? – kérdezte Merion.
- Mit érdekel az téged? – kérdeztem… anya hátra nézett szemeivel kérlelt, hogy ne veszekedjünk. – Marcus.
- Szép név. – mondta nevetve és a haját tekergetve.
- Te csak szállj le róla, ő az enyém… - mondtam.
- Nem akartam elhappolni előled… amúgy is sokkal több esélyem lenne. – mondta nevetve.
- Áh, te fiatal vagy hozzá… csak tizenkettő vagy.
- Hé, nem sokára tizenhárom. – mondta.
- Igen, akkor én tizenhét. – mondtam és felhúztam az orrom. Hátra dőltem a kocsiba és behunyt szemmel hallgattam a zenét.
- Kicsi, azt mondta a védőnő, hogy lázad volt. – mondta anya végül.
- Igen… - mondtam halkan. – És?
- Mit és? – emelte fel a hangját apa. – Elájultál, lázad volt… De te holnap menni akarsz iskolába.
- Még szép. – mondtam. – Tudod lesz, aki elkapjon, ha elájulnék. – mondtam és beleharaptam az ajkamba.
- Ja, értem. Szóval Lune, pasizni akarsz a betegeskedésed ellenére.
- Pontosan, de nem vagyok beteg. – mondtam, teljesen jól érzem magam. Nem szédülök meg semmi. Fázni, fázom, de tél van, ki csodálkozik… hát én nem.
~Összerezzentem, amikor apa hirtelen fékezett.
- Mi történt? – kérdeztem ijedten. A kocsi eleje lángolt, apa az övével vacakolt. Anya sikoltozott és gyorsan kicsatolta az övét és kipattant a kocsiból. Rögtön kinyitottam az ajtót és kikapcsoltam az övemet, a húgom ugyanúgy szenvedett, mint apa. Elkezdtem szenvedni vele és még időben ki tudtunk szállni. Anya hozzánk futott és a földre rántott minket. A kocsi hangos robbanással gyulladt ki. A testem remeg, félelemmel teli minden perc, anya keze a hátamon volt. Merion sikított és közelebb húzódott.
- Apa. – sikoltottam. – Nem. – a szemem könnybe lábadt, és anyát öleltem. Merion keze remeg, anya vállára teszi és összekuporodik.
- Nem, lehet… - suttogta anya. Szeme teli volt kétségbe eséssel és fájdalommal. Rázkódott a teste a zokogástól.~
Hirtelen kinyitottam a szemem és láttam, hogy minden rendben van. Kapkodva vettem a levegőt, a szívem majd kiesett a helyéről.
- Lune, jól vagy? – kérdezte anya.
- Igen. – mondtam, vettem egy mély levegőt és próbáltam megnyugodni. – Hadd szálljak ki… kell a friss levegő.
- Rendben. – mondta anya. Kiszálltam a kocsiból mikor az megállt. Amikor elhajtott mellettem kikapcsoltam a telefonomat és csak sétálgattam az utcán. Egyre sötétebb és egyre hidegebb lett – a szemem egyre jobban hozzá szokott a szürkülethez. A kezem remegett és a körmeim lilák lettek. De csak tovább sétáltam, amikor már majdnem besötétedett elindultam hazafelé. Épp egy sötét utcán mentem át – mikor rosszul lettem, szédülni kezdtem és elhomályosult körülöttem minden. A fejem erőből csapódott a betonnak. Éreztem magam alatt folyni a meleg ragacsos folyadékot. Egyre kevesebbet észleltem a körülöttem lévő dolgokból. Halk neszek a szemetesek mögött. A sötétség egyre jobban észre vehető volt. Én pedig csak feküdtem ott – tehetetlenül, mint valami csecsemő. Szuszogó légzésem egyre lassult és csak nehezebb lett – megszerezni az élethez szükséges oxigént. Fejem elernyedt, a szám elnyílt a szemem pedig lecsukódott. Nem adhatom fel – gondoltam, megerőltettem magam és felemeltem a fejem. A hasamra fordultam és felemelkedtem. Erőlködtem, hogy fel tudjak állni. A fejemhez kaptam a kezem – végig folyt rajta a vér. Eltántorogtam a falig és abba kapaszkodtam. Kibukdácsoltam az utcából egy másikba, ahol több volt a fény. Marcust pillantottam meg a fal mellett. A lábam elgyengült és összerogyott alattam.
- Lune. – hallottam Marcus kétségbe esett szavait. Kezei rám tapadtak és próbált megtartani. Gyengének éreztem magam. A vér átáztatta mindenem… Marcus a kezébe vett és elindult velem. Nem tudom hova visz. Zsongáslett körülöttem, remegni kezdtem. Most éreztem csak igazán a hideget. Ahogy éreztem épp lehámozták rólam a ruhákat.
- Ne kérem, hagyjanak… – mondtam, de a hangom elhalt. Ők csak folytatták, meleg vízzel mosták le az arcomat és a nyakamat. Adtak rám valami hálóinget. A fejem előre csuklott – a testem elernyedt.
- Lune, kicsim… - hallottam anya hangját. A szememet csukva tartottam – csak az egyik kezem-emeltem fel és tapogattam ki hol van.
- Mi történt? – kérdezte apa.
- Csak levegőre volt szükségem… sétáltam és az egyik utcában nem éreztem jól magam és összeestem, akkor ütöttem be a fejem. Felküzdöttem magam és kibukdácsoltam az utcából, ahol Marcusszal találkoztam. Ő pedig behozott ide. –mondtam halkan… alig hallhatóan.
- Jól tette. – mondta anya, erőltettet mosollyal. Kinyitottam a szemem és láttam Marcust az ágyvégében, anyát és apát az ágy két oldalán. A szoba fehér volt, a sarokban lévő csap körül szépen kicsempézve. Körbe pillantottam, Marcus arca elgyötört volt, mogyoró barna szemei engem néztek. Elgyengülve döntöttem hátra a fejemet. Mély levegőt vettem, erőtlenül próbálkoztam felülni. Végre sikerült, kifordultam az egyik oldalra, és óvatosan a linóleumra raktam a lábamat. Felálltam és az ágy segítségével, elmentem Marcusig átöleltem.
- Köszönöm. – suttogtam a fülébe.
- Természetes. – mondta, puszit nyomtam az arcára, majd segített visszafeküdni.
- Meddig kell itt bent lennem? – kérdeztem.
- Azt mondták két-három nap. Pár vizsgálat és, ha minden rendben haza jöhetsz. – mondta anya.
- Áh, szuper itt szenvedek napokig.
- Majd minden nap meglátogatlak. – mondta mosolyogva Marcus.
- És mi is itt leszünk. – mondta anya.
- Szuper. – mondtam és egy kicsit elmosolyodtam, pedig határozottan Marcus társaságának jobban fogok örülni. De hát mit tehettem ők a családom. És nekem szűkségem van rájuk. De mostanában annyira vágytam a szerelemre. Annyira akartam. Hiába voltam szép, de az osztályban rangsor alakult ki és én meg a barátnőim a legalján voltunk. Tudom, egoistának hangzik, hogy szép vagyok. De mindenki ezt mondja. Csak sajnos tudjátok, minden osztályba van ilyen. És nálunk ez sajnos nagyban megváltoztatta a felállást. Attól, hogy én nem vagyok az a fajta, akit mindenki kritizál. Lehetek jó társaság. Nem? Marcus érintése törte meg a gondolat menetemet.
- Mennem kell. – mondta és megpuszilta a homlokomat. – Vigyázz magadra te… ez az első napom ebbe a suliba és téged hozhattalak be a kórházba.
- Bocs már… biztos az én hibám… - mondtam nevetve, kicsit sértődést játszva, de azért vidáman.
- Amúgy is ezzel csak jobban megismertelek. – mondta mosolyogva és megsimogatta az arcomat, majd megfordult és elindult az ajtó felé. Mielőtt elment volna visszaintett.
- Nagyon helyes. – mondta anya, és egyik szemöldökét felhúzta.
- Igen, az. – mondtam, sóhajtottam egyet és elnevettem magam. – Igen, helyes. – mondtam kicsit túlfűtve.
- Oké, ez meggyőző volt. – mondta apu. Csücsörítettem a számmal majd elnevettem magam.
- Látom jobban vagy. – mondta anya.
- Csak a kedvem. – mondtam mosolyogva.
- Az is jó. A nevetés is gyógyít. – mondta anya mosolyogva és megsimogatta a karomat.
A napok olyan lassan teltek, Marcus minden nap eljött és sokat nevetgéltünk. Egyszer-kétszer Kate és Julie is benézett. Legtöbb időt még is Marcusszal töltöttem, nagyon jó volt vele. Amikor belépett a mosolya máris jobbá tette a napom. Hiába volt például vérvétel vagy bármi. Nagyon rendes volt tőle, hogy minden nap meglátogatott.
- Mit gondolsz rólam? – kérdeztem.
- Szép vagy, kedves. Jó indulatú. És mindent elérsz, amit akar. - mondta és nyomott egy puszit az arcomra.
- Csak ide? – kérdeztem, majd a homlokomat, a fülcimpámat és a nyakamat is megpuszilta.
- Nem. – suttogta a fülembe, majd megcsókolt.
- Erre gondoltál? – kérdezte halkan és gyengéden. Az arcom vörös volt és csak bólintani tudtam. Marcus újra megcsókolt. – Már nem bírtam tovább. Annyira vonzódtál, hogy már nem tudtam ellenállni.
Csak mosolyogtam, kezem a hátára tettem.
- Köszönöm. – suttogtam. Egy nővér jött be a szobába.
- Ha akar, még ma távozhat. – mondta. – Csak ezt írja alá.
Szemem felcsillant és felpattantam, hogy aláírjam a papírt. De túl gyorsan álltam fel, kicsit megszédültem és Marcusba kapaszkodtam. Segített oda menni, tartott, míg aláírtam a papírt. Felhívtam anyáékat.
- Én, elvihetlek haza. – mondta Marcus halkan, miközben a nyakamat csókolgatta.
- Köszönöm. – mondtam és felé fordulva megcsókoltam.
- Szeretlek. – súgta a fülembe.
- Én is. – dünnyögtem az orrom alatt. Majd megint megcsókoltam, átöleltem és nem akartam elengedni.
- Öltözz fel. – mondta és tett egy lépést tett hátra. Kikerestem a táskából egy kardigánt, pólót és farmert. Gyorsan átöltöztem, Marcus segített összekapkodni a ruháimat, majd elindultunk a kocsijához. Hozzá simultam és úgy mentünk el a kocsiig. Beültem az anyós ülésre ő meg mellém. A motor felbőgött és elindultunk. Hamarosan már otthon voltam, bekísért a házba.
- Marcus, gyere, ebédelj velünk. – mondta anya kedvesen és hívogatón.
- Köszönöm, de nem vagyok éhes. – motyogja.
- Jaj, ne kéresd már magad. – mondtam és belé karoltam. A hideg kirázott attól, hogy hozzá értem, de tovább rángattam az asztal felé. – Légy szíves. – fordultam felé mosolyogva könyörgő szemekkel. Aminek szemmel láthatólag nem tud ellenállni és követ minket a konyhába. Anya épp most terít meg még egy fő részére. Az asztalon négy külön tál van. Rizs, krumplipüré, görög saláta és rántott hús. Felcsillan a szemem és vágyakozva nézek az asztalra.
- Üljetek le. – mondja mosolyogva anya. Leülünk egymás mellé.
- Szedhetek? – kérdezem. Anya csak bólint és ő is leül. Hamar megesszük az elénk rakott ételt, de feltűnik, hogy Marcus alig evett valamit, amit kiszedett az is kevés volt.
Bementünk a szobámba.
Hallgattam az éjszaka csendjét. Kétségbeesve körbe néztem, a menekülő utat kerestem. Karjaimon a ruhám hosszú ujja lógott lefelé. Ujjaim remegtek. Éreztem az egyre gyorsabban hulló esőcseppeket az arcomon. A kontyom lassan kezdet szétcsúszni, a tarkómra és a homlokomra hajszála tapadtak.
- Ott van! – kiabálták mögöttem, a testem remegett alig bírtam megtenni pár lépést, mégis erőltettem magam, hogy futni kezdjek. Futottam a becsületemért, bele se bírtam gondolni ezek mit akarnak csinálni velem.
Megrázkódom, karmolászni kezdem a könyv kemény lapját és lerakom magam mellé. Átölelem a mellettem fekvő Marcust, a karja alábújtam. Marcus végig simította a hajamat és megcsókolt.
- Szeretlek. – suttogtam a fülébe.
- Én is. – mondta, a mosolya ragyogott. Két kis gödröcske jelent meg az arcán. Ellenállhatatlan volt meg kellett csókolnom, kényszert éreztem rá. Ajkunk összetapadt, majd kopogtak az ajtón. Nem érdekelt, se engem, se Marcust. Az ajtó kinyílt és anya lépett be rajta.
- Jaj, sajnálom. – mondta kissé zavarba, de ahogy ismerem, ő nem gyakran jön teljes zavarba a barátaim előtt. Élvezi, ha lejárathat. Most is elnevette magát, megköszörülte a torkát. – Szeretném, ha Lune elmennél fürdeni. Lassan kilenc.
- Igen, anya. – mondtam és megbánó pillantást vettek Marcusra.
- Amúgy is mennem kéne. – mondta Marcus mereven. Kézen fogott és elmentünk az ajtóig. Egyszerűen nem akartam elengedni. Csak csókolgattam, minden második másodpercben összeért az ajkunk. Anya megköszörülte a torkát, de nem érdekelt. Csak mély ölelésbe merültünk. Újra megcsókoltam.
- Most már ideje mennie. – mondta anya. Nem érdekelt újra megcsókoltam és egyre mélyebb lett az ölelésünk.
- Na, jó most már tényleg megyek. – mondta Marcus és tett egy lépést hátra. – Szia, Lune.
- Szia. – mondtam mosolyogva és újra megcsókoltam. – Szeretlek.
- Én is. – mondta és elment.
- Most már elmennél fürdeni? – kérdezte anya.
- Igen. – nyögtem és felballagtam a fürdőbe. Gyorsan lefürödtem és még egy-két óra facebook-ozás után elmentem aludni.
Reggel olyan jókedvűen keltem rögtön kiugrottam az ágyból és szaladtam a tükörhöz. A hajam kicsit feltűztem a többit pedig becsavartam. Szájfénnyel bekentem az ajkamat, majd összedörzsöltem. Fekte szemceruzával és tussal kihúztam a szemem. Szempilla spirál, óvatosan felkenve; Kész is. Gyorsan felkaptam valami szexit és lementem reggelizni. Persze reggeli után smink és haj igazítás. Majd gyorsan bekaptam egy rágót és elindultam gyalog a suliba. Az iskolába érve a szívem a torkomban dobogott, az ujjaim jéggé fagytak. A hajszálaim végén megfagyott a leheletem. Második óra után bementem a mosdóba és rendbe tettem magam. Ugyan olyan csinos voltam, mint amikor elindultam és másfél óra segített kiengedni. Marcus szinte minden szünetbe velünk volt. Éreztem hideg leheletét, az ajkait a nyakamon. Julie és Kate csak szemérmesen mosolyogtak és akárhányszor megcsókolt vagy én őt, ők elnéztek. Barbarát és a kis követőit megette a féltékenység, amikor Marcusszal láttak. De nem érdekelt szerettem Marcust és élveztem a közelségét.
Utolsó órában megint új diák érkezik. Julie és Kate teljesen oda van érte, a szemük csillog, az arcukon mosoly ül.
- Ő itt Adam. – mutatja be Mrs. Gray. Egyik oldalon sötét haja bele lógott a szemébe. A szeme sötét volt, de nem barna, mint Marcusé inkább kék. Gyönyörű szép sötétkék. Marcus szeme összeszűkülve, méregeti az új srácot. Nem tetszik ez nekem.
- Valami baj van? – kérdezem, kezeimet Marcus vállára rakva.
- Semmi. – mondja, de a szemét Adam-an tartja.
- Marcus, nézz, ide tudom, hogy baj van. Mi az?
- Semmi, Lune… csak hagyj… Kérlek. – mondta és elfordult, csak egy pillanatra a szemembe nézett… mogyoró barna szeme aggodalommal telt meg.
- Nem veszem be Marcus… mondd el mi a baj… addig nem hagylak békén.
- Semmi. Tényleg. – mondta a hangjában idegesség csengett. A fejem elfordítottam, és tekintettemmel az új fiú arcát fürkésztem. A szünetben rögtön oda mentem hozzá.
- Szia. – köszöntem neki mosolyogva.
- Hali. – köszönt ő is.
- Lune vagyok, nem a legnépszerűbb… ez igaz, de hát…
- Mit szeretnél? – kérdezte, a hangja nyugodt volt mégis ott lappangott benne a kíváncsiság.
- Csak, hogy… ő… gondoltam nem szeretnél egyedül bolyongani egész nap… és hát… csak… szeretném, ha…
- Ha veletek lógnék, mielőtt beszippantana a népszerűség. – fejezte be a mondatott.
- Valami olyasmi. – mondtam mosolyogva. Julie, Kate és Marcus jöttek felénk.
- Sziasztok. – köszönt Julie és Kate. Intettem nekik és odabújtam Marcushoz. – Nem jöttök el a parkba.
- Nekem van kedvem. – mondtam és Adámra.
- Nekem jó. – mondta mosolyogva.
- Szuper. – ujjongott Julie. Marcus kézen fogott és elindult a parkba a többiekkel. Mikor oda értünk a parkba, Julie, Kate és én rögtön leültünk egy padra, a fiúknak már nem volt helyük.
- Beleülhetek az öledbe? – kérdezte Marcus.
- Ne, már bocsi, de akkor inkább én a te öledbe. – mondtam mosolyogva és felálltam a padról, megvártam, hogy Marcus leüljön és kényelmesen elhelyezkedtem az ölébe. Adam mosolyogva állt és hol egyikre, hol másikra nézett. De látszott rajta, hogy inkább állva marad. Órákon át beszélgettünk, nem tudtuk megunni egymás társaságát, míg nem olyan este nyolc körül anya hívott, hogy most már ideje lenne haza mennem.
- Sziasztok. – köszöntem Julie és Kate megkapta a szokásos három pusziját majd Marcusra néztem. – Haza kísérsz?
- Bocsi ma nem tudlak… - mondta és nyomott egy puszit az arcomra, majd megcsókolt. – Szeretlek. – suttogta a fülembe intett a többieknek és elment.
- Én, haza kísérhetlek. – mondta Adam. Julie és Kate felhördültek. – De előbb titeket. – nevetett Adam. Rám mosolygott és egyik kezét felém nyújtotta, de én inkább kitértem. Megráztam a fejem és elindultam Julie és Kate háza felé. Mivel, hogy szomszédok voltak és a sulitól kb. 5 percre. A parkból alig 15 perc alatt oda értünk, utána Adam meg én mentünk tovább hazafelé. Folyamatosan mosolygott, a tekintettem az övét fürkészte. Néha én is rá mosolyogtam, kb. az út közepén újra a kezét nyújtotta. Félénken még is felé nyújtottam a kezem, most vettem csak észre, hogy remegek. Nem volt hideg, legalábbis én nem éreztem.
- Fázol, miért remegsz? – kérdezte Adam aggodalmasan.
- Nem… én, hát… nem tudom. – mondtam. Magához húzott és átkarolt. Arcom égett és minden vér oda szökött. Még jobban remegtem, de az érintése olyan kellemes volt. A közelében egyszer sem jutott eszembe senki. Mélyen a szemébe néztem, és kiélveztem a pillanatot, amikor a szemei magával ragadtak és elmámorítottak. Körülöttem minden olyan sötét lett csak a sötétkék szempár volt. Csak Adam senki más. Nem tehetem róla, de a szám elnyílt és várakozóan tekintettem rá. A közelsége a szemei… de aztán hirtelen megszűnt a varázs, körülöttem nyugodtság volt, kezei tartottak. Pár sarok és otthon voltam.
- Köszönöm. – leheltem.
- Nagyon szívesen hölgyem. – mondta és mélyen meghajolt, majd mind kettőnkből kitört a nevetés.
- Na, jó most már megyek. A húgom… hát igen. – mondta nevetve.
- Hány éves? – kérdeztem, pontosan nem tudom miért csak kicsúszott a számon.
- Most tizennégy. – mondta mosolyogva.
- De jó nekem. – mondta Merion mögöttem.
- Merion, légy szíves békén hagynál.
- Miért? Nem vagyok már kislány. – mondta mosolyogva. Nem érdekelte, hogy idegesít, persze ez rá vall. Oda jött hozzánk, és rá mosolygott. – Hogy is hívnak? Marcus?
- Nem, Adam vagyok. Te meg, ahogy hallottam Merion. Szép név. – mondta mosolyogva Adam.
- Köszönöm. – motyogta Merion. Szuper, kolonc a nyakamra…
- Épp indulni készültél… nem? – kérdeztem félénken Adam felé fordulva.
- Ja, igen haza kéne mennem Hannához. – mondta mosolyogva. – Ha van, kedvetek hétvégén kocsival eljövök értetek… gondoltam az első napon nem azzal kéne felvágni. – mondta nevetve.
- Jó. – mondtam mosolyogva. – Ugye Merion is jön? – kérdeztem már egy kicsit leverten.
- Igen. – mondta mosolyogva, végig simította a kezem. – Holnap találkozunk, sziasztok.
Becsuktam az ajtót és felszaladtam a szobámba. Lezuhanyoztam és hamarosan aludni mentem, este sokáig forgolódtam, de aludni nem bírtam. Már világosodott mikor elbírtam szundítani.
Reggel a telefonomra keltem és lenyomtam, majd fél álomba kikeltem az ágyból betántorogtam a fürdőszobába és megmostam az arcom. Felöltöztem és lementem reggelizni. Felkaptam a táskám és kimentem a házból, furcsa látvány fogadott, fekete Volvo benne a húgom és Adam.
- Gyere, szállj be! – kiáltott Adam. Oda mentem a kocsihoz, kinyitottam az ajtót és beültem az anyósülésre. Adam tekintetét fürkésztem, megnyugtatóan a combomra rakta a kezét és mosolygott. Nem tehettem mást én is mosolyogtam. Merion felnevetett és a két ülés között kidugta a fejét.
- Indulhatunk? -. kérdezte Adam felé fordulva.
- Ja, igen persze. – mondta Adam kizökkenve a nyugalomból. Levette a kezét a lábamról és elindultunk. Suliba érve Merion kipattant a kocsiból, egy, köszi-t, kiáltott be az ablakon és lelépett a barátnőivel.
- Hát, köszi. – suttogtam a fülébe és egyszerre kiszálltunk a kocsiból. Nem messze megláttam Marcust a két barátnőmmel. Integetve mentem feléjük. Adam követett és megállt mellettem, amikor oda értem Marcushoz és a többiekhez. Marcus átölelt és csókot lehelt az arcomra.
- Szeretlek. – súgta a fülembe.
- Én is. – suttogtam magam elé. Ajka az enyémhez ért, és mohón telhetetlenül csókolt. Várta, hogy akarjam és én is akartam, megkapta a válaszom… Egyik keze a derekamra simult és oly könnyedén húzott magához még közelebb, az egész testem hozzá simult. Egyik kezem a nyaka köré fontam, lábujjhegyre álltam és még jobban csókoltam, akartam a közelségét. Valahogy megszűnt körülöttem a világ. Alig hallottam meg a csengőt.
Adam a hátamra rakta a kezét, ami bizsergéssel töltött el.
- Becsengettek.
- Rendben. – nyögtem fuldokolva. Adam felé fordultam és elmosolyodtam elindultam fel a lépcsőn Adam és Marcus követtek. Csak mosolyogtam, míg végig mentünk a folyóson és be az osztályterembe elfoglaltuk a helyünket egymás közelébe. Furcsán jól szórakoztam ma a suliba. Adam és Marcus folyamatosan szórakoztattak, de bűntudatom volt Kate és Julie miatt, mert mindig az orrom alá dörgölték, hogy két pasi is szédít. De ez nem igaz Adam csak barát. Délután megint a parkba mentünk sokáig beszélgettünk, és Marcus megint eltűnt ezért mindhármunkat Adam kísért haza, azaz megtettük gyalog négyen a gyalog utat Kate és Julie házáig, majd visszafelé a kocsijához csak sétáltunk egymás mellett a hidegtől belilultak az ujjaim és a szám.
- Te remegsz… - suttogta a fülembe Adam és átkarolt, érintése melegséggel öntött el, arcom égett és elpirultam. Rá néztem csak egy pillanatig a szemébe, de elragadott a látvány, csak egyszerűen magába húzott, mint valami fekete lyuk. Észre se vettem és ajkunk összeért. Olyan kellemes volt, melegített minden érintése, összeborzongtam. Közelebb húzott magához, egyre jobban akartam a közelségét. Egy pillanatra visszahúzott a valóság, megragadva az alkalmat eltoltam magamtól, remegve összerogyott térdekkel tágra nyílt szemekkel néztem rá. Egy percbe se telik, hogy a lábaim megadják magukat és a földre zuhanjak. Adam odaugrott hozzám és felkapott a karjaiba, átkaroltam a nyakát, arcom a mellkasához simult.
- Fel tudsz állni? – kérdezte.
- Igen. – motyogom, mire Adam óvatosan lentebb hajol, megvárja, hogy a talajra helyezzem a lábaimat és elengedjem a nyakát. Átkarolja a derekamat, és folytatjuk az utat.
- Tudod, én hallottam, hogy kórházba kerültél nem is olyan régen és ott jöttetek össze Marcusszal.
- Aha… nagyon rendes volt velem, de… - mondtam, aztán átgondoltam, hogy el kéne-e mondani mire gondoltam.
- De? – kérdezte, megálltunk és mélyen a szemembe nézett. – Történt valami?
- Nem, csak… lehet, hogy tök nagy hülyeség, de nekem az jutott eszembe, hogy talán az egész miatta van, mert mindig akkor lettem rosszul, amikor hozzám ért, de most már ezt nem érzem. – mondtam, kicsit gyerekesen, de határozottan.
- Lehet, hogy jól sejtetted… semmi sincs kizárva. – mondta és puszit nyomott a fejemre. Végig simította a hátamat és megölelt.
- Na, igyekezzünk, mert ide fagysz. – nevetett.
- Nem fogok. – mondtam mosolyogva.
- Na, de tényleg menjünk, mert sosem érsz haza.
- Jó. – nevettem.
Beültünk a kocsijába és elindultunk hazafelé. Nem sokára haza is értünk, elbúcsúztunk és felmentem a szobámba, felmentem a netre és csak elvoltam. Merion benyitott a szobába és elkezdte mondani a magáét.
- Melyik tetszik jobban? – kérdezte mosolyogva.
- Marcus. – mondtam magabiztosan, tudom, hogy vele járok, és nem kezdhetek ki egy másik fiúval, mint például Adam.
- Szerintem Adam helyesebb. – mondta Merion még mindig mosolyogva. – Tudom, hogy Marcusszal vagy együtt, de őszintén egy kicsit sem jön be?
- Talán egy kicsit. – suttogtam.
- Tudtam. – nevetett.
- De meg kell értened Marcusszal, vagyok, és nem kezdek ide-oda pasizgatni. – mondtam.
- Értem én, de mindent tudsz róla? Biztos vagy te benne? Biztos vagy benne, hogy vele kell lenned?
- Nem, semmi sem biztos, de hibáznunk kell. – mondtam.
- És tudod, hol van délutánonként? – kérdezte.
- Nem, de nem is ez a fő… csak azt tudom, hogy szeretem.
- És Adam… őt nem? – kérdezte.
- De kicsit igen. – mondtam.
- Akkor szerintem… szakíts Marcusszal, próbáld ki Adam milyen… vagy csak adj magatoknak időt… - mondta, de már nem mosolygott az arcán határozottság ült, mintha tudna valamit. Talán meg kéne fogadnom a tanácsát.
- Nem minden az, aminek látszik. – mondta Merion és kiment a szobából. Ledermedve ültem a széken és meredtem magam elé. Mi van, ha igaza van? Egy törölközőt és egy pólót alváshoz kaptam magamhoz és elmentem fürdeni. Megnyitottam a meleg vizet és hagytam, hogy a kádba folyón, míg én levetkőztem. Bele léptem a kádba és elmerültem a kellemes meleg vízbe. A gondolataim kattogtak, másra nem bírtam gondolni csak arra, hogy mi van, ha Merion igazat mond. Nem tudok róla mindent. Innentől kezdve csak erre gondoltam nem bírtam másra. Csak úgy ők lebegtek a fejembe. A gondolatok, csak úgy száguldoztak. Kimásztam a kádból és magamra csavartam a törölközőt, megtörölköztem és felvettem a pólóm és a bugyim. Behuppantam az ágyba és kényelmesen elfeküdtem, hallgattam a tévét és a plafont nézve gondolkodtam. Nem sokára elnyomott az álom.
Reggel anyám keltet… nem keltem fel a telefonomra, ez, hogy lehet? Na, mindegy… Felkaptam valamilyen ruhát, amit épp találtam… megfésülködtem meg mostam az arcom és lementem reggelizni, bekaptam egy kiflit és anya arcára puszit nyomva siettem ki az utcára. Adam a kocsijából intett, mögötte Merion már elterült a hátsó ülésen. Oda mentem behuppantam az anyós ülésre becsatoltam az övemet. A motor felbőgött és elindultunk. A napok unalmasan teltek, majd vége szombat lett. Reggel olyan tíz körül felkeltem felkaptam egy pólót, pulcsit és farmernadrágot hozzá egy zoknit és csizmát, kisimítottam a hosszúhajamat, megreggeliztem és fogat mostam. Merion, kék hosszú ujjú felsőben és fakó farmernadrágban volt egy fekete csizmával párosítva szőke haja copfba kötve. Az ajtó mellett állt és rám várt. Együtt léptünk ki az ajtón és már ott volt Adam mögötte pedig a jól megszokott kocsija.
- Sziasztok. – köszönt mosolyogva.
- Szia. – köszöntem. – Hali. – köszönt Merion.
- Gyertek, szálljatok be. – mondta és kinyitotta nekem a kocsi ajtót. Ilyet még nem csinált, de nem bánom; gondolkodás közben elmosolyodtam és beültem az anyós ülésre. Aztán Merion is beszállt a hátsó ülésekre, Adam pedig mellém a vezető ülésre. A motor felbőgött, a kocsi elindult. Hamarosan a házukhoz értünk. A fal fehér volt színpompás veranda és üvegajtó.
- Itt vagyunk. – mondja és kiszáll a kocsiból, gyorsan kinyitja nekem a kocsi ajtót és segít kiszállni. Bemegyünk a házba… az előszobába már egy hosszú egyenes hajú, frufrus vékony lány állt. Körülbelül akkora lehetett, mint Merion.
- Biztos te vagy Hanna. Én Lune vagyok és ő itt… - mondom, de közbe vág csilingelő hangján.
- Tudom, Merion. – mondta, majd elnevette magát. Olyan bájos volt…
- Na, hogy ezt így megbeszéltük; felmegyünk a szobába? – kérdezi rám nézve. Mosolyogva bólintok. Merion és Hanna egymásra néztek és nevetésben törtek ki. Adam megfogta a kezemet és gyengéden húzni kezdett a hosszú folyóson, gyors pillantást vettettem a két nevető lányra, majd mit sem törődve előre néztem, és felvettem a lépést Adammal. Beléptünk a szobájába, olyan szép volt… bézs színű falak, a szoba közepén egy hatalmas arany díszítésű ágy hozzá illő takaróval és párnával, az ágy két oldalán egy-egy éjjeli szekrény, az egyiken lila és rózsaszín virágok díszelegtek.
- Ez gyönyörű. – nyögtem ki.
- Tudom. – mondta és felkapott. – Mit kapok, ha elengedlek? – kérdezi.
- Semmit. – nyögöm, majd úgy tesz, mintha leejtene, és jobban szorítom a nyakát.
- Na, szóval? – kérdezi megint.
- Semmit. – mondom újra, majd magához szorít, szinte már levegőt sem kapok, arcomat mellkasába nyomom. – Engedj el. – suttogom fuldokolva.
- Mit kapok érte? – kérdezi újból és újból.
- Amit akarsz. – nyögöm végül. A szája fel felé görbül, és azonnal megbánom, hogy ezt mondtam, a szívem zakatolni kezd és levegőért kapkodtam, amint szorítása enyhült.
- Oké, akkor… kérek egy csókot. – mondta ki végül. Rárakott az ágyra, ráült a hasamra és az ágyhoz passzírozta a kezeim. Gyengéden mégis határozottan szorította a csuklómat.
- Megkapod… - suttogtam és megpróbáltam felemelni a fejemet, ő lehajolt és ajka az enyémhez ért. Hevesen csókolt és egy percre elragadott a szenvedély. Egyik kezem-kiszabadítottam és rátapasztottam az ujjaimat a tarkójára és magamhoz húztam… minél közelebb minél több csókért. Olyan szinten elragadott a hév, hogy mikor feleszméltem mindkettőnkön már csak alsó volt. Azonnal magamra rántottam a takarót, és elhúzódtam tőle.
- Sajnálom. – suttogtam. - Csak úgy elragadott a…
- Hév. – fejezte be a mondatott és magához húzott, a szívverésem felgyorsult és karjaim ügyetlenül fonódtak köré. Nem tudom meddig voltunk így összebújva, de tudom mikor szakadt meg a közelsége varázsa, amikor a húgom kopogtatott az ajtón Hannával együtt. Azonnal felkaptam a farmerom és magamra kaptam a blúzom. És Adam is felkapott egy nadrágot és egy pólót. Számomra érdekesen gyorsan. Aztán benyitottak.
- Mit szeretnétek? – kérdezte Adam.
- Csak megnéztük mit csináltok… - mondta Hanna.
- Semmi különöset. – mondtam, kikukucskálva Adam mögül.
- Tényleg? – kérdezte Merion.
- Igen. – mondta Adam és kitessékelte a lányokat.
- Na, mi legyen? - fordult felém.
- Nem tudom. – suttogtam és oda mentem hozzá.
- Folytassuk? – kérdezte, látszott benne, hogy éppen, hogy egy csöppnyi reménye van erre.
- Igen. – suttogtam. Megfordultam és az ágyra húztam, felé fordultam és magamra rántottam. Pár perc múlva már meg volt ugyan az a szituáció csak hozzá bújtam, olyan jó volt, a bőrömön éreztem az ő melegségét.
- Még tovább? – kérdezte suttogva.
- Ne. – leheltem. – Nem akarom.
Közelebb húzódtam hozzá, akartam a közelségét, de semmi mást. Minden egyre sötétebb lett, az ég szürke volt. Nagy pelyhekben kezdett esni a hó. Adam végig simította az arcom és csókot lehelt az ajkamra. Aztán, mintha megszűnt volna minden, eltoltam magamtól és felkaptam a ruháimat magamra. Adam értetlenül nézett rám, de ő is elkezdett felöltözni.
- Erről senkinek egy szót sem. – mondtam és megöleltem. – Jó?
- Igen. – suttogta a fülembe. – Csak a mi titkunk.
Rámosolyogtam, a szemembe nézett és ő is rám mosolygott. Puszit adott az arcomra és elnevettük magunkat. Az arcomat kezdte fürkészni, de nem igazán láthatott különleges dolgot. A szemem csillogott, szám fel felé görbült. Mutató ujját a szám elé rakta és az ajtó felé intett a fejével. Újra benyitottak.
- Anya hívott szeretné, ha elindulnánk haza. – mondta Merion.
- Rendben. – bólintottam. Adam hazavitt minket, ajkamat az övéhez nyomtam majd egy „szia” és becsuktam az ajtót magam mögött. Felmentem a szobába és azonnal felhívtam Marcust.
- Szia. – köszöntem neki gyorsan, kapkodtam a levegőt és kezemet a mellkasomra szorítottam.
- Szia, Lune. Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan.
- Nem, de találkozhatnánk holnap a parkban.
- Rendben. Lune, figyelj rám! Minden rendben?
- Igen… - mondtam magabiztosan remélve, hogy nem kérdezősködik tovább.
- O-ké. Szia, majd holnap találkozunk. – mondta.
- Szia. – suttogtam.
- Szer… - kezdte, de kinyomtam. Könnyek folytak végig az arcomon.
Elmentem lezuhanyozni, majd lefeküdtem és hallgattam a Tv-ét miközben a naplómat írtam…
- Nem tudom, mi legyen… mit titkol előlem? – suttogtam, sírva. – És mi van, ha semmit én meg… én meg elhamarkodottan döntök.
Zokogva aludtam el, annyira tanácstalan voltam, fogalmam sem volt mit kéne tennem.
Résnyire nyitottam a szemem, a napfény megvilágította az arcomat. Kikászálódtam az ágyból, elmentem lezuhanyozni, megmostam az arcomat halványan kifestettem a szememet. Felöltöztem és reggeliztem, majd felkaptam a kabátom a csizmám és a selyemsálam.
- Elmentem… - kiabáltam és kimentem a hideg levegőre. Húsz percet gyalogoltam mire a parkba értem. Összehúztam magam és remegni kezdtem.
- Szia. – köszönt és megölelt.
- Szia. – köszöntem és csókot leheltem az ajkára. – Beszélnünk kell!
- Rendben. Hallgatlak… - mondta kíváncsian.
- Hát először is… mit titkolsz? – kérdeztem.
- Semmit. – mondta.
- Hova tűnsz délutánonként? Mit kerestél ott pont azon az éjszaka? – kérdezgettem.
- Csak dolgom van… és akkor is csak el kellett intéznem valamit.
- Túl sok a kérdés… és el kell mondanom valamit… - mondtam halkan, elfúló hangon.
- Mit? – kérdezte, hangjában idegesség csengett, tekintette az enyémet és furcsán feszültnek tűnt.
- Majdnem lefeküdtem Adámmal. Már csak… már csak… bugyi volt rajtam… rajta meg bokszer. Sajnálom. – hadartam, és suttogtam az utolsó szót. – Én nagyon sajnálom.
Zokogni kezdtem, Marcus magához húzott és megcsókolt, de eltoltam magamtól.
- Azt hiszem jobb, ha vége. Ha szünetet tartunk. – mondtam hüppögve.
- Én is úgy gondolom. – mondta és végig simította a hajamat. – Sajnálom.
- Szia. – mondtam és elmentem.
- Várj, Lune! Haza viszlek.
- Köszi, de nem kell. – mondtam és futni kezdtem.
- Szia. – köszönt.
- Szia. – intettem hátra és mentem tovább.
Már majdnem haza értem, amikor rosszul lettem.
- Nincs sok. – suttogtam. A lábaim elgyengültek és összerogytak.
- Uram Isten… Lune. – Hallottam meg egy férfihangot, Adam. A karjaiba kapott, és kinyitottam a szemem. – Jól vagy? Mi történt?
- Jól, nem tudom… - mondtam könnyes szemekkel.
- Fáj valami? Miért sírsz? – kérdezte, miközben elindult valamerre és simogatta az arcomat.
- Nem fáj semmi. Szakítottam Marcusszal. – suttogtam és mellkasába temettem az arcom.
- Sajnálom. – mondta.
- Én csak… túl sok mindent nem tudok róla. – mondtam.
- Pszt. Nem kell erről beszélned.
Kinyitotta a kocsija ajtaját és segített beülni, majd ő is beszállt.
- Hívd, fel anyukádat eljössz hozzánk, Hanna most nincs otthon.
- Oké. És te mit kerestél arra?
- Épp hozzád indultam, hogy megkérjelek ugyan erre.
- Ja, oké. – nevettem. Felhívtam anyát és lebeszéltem vele.
- Jól vagy? – kérdezte és megvizsgálta az arcom.
- Igen… - mondtam mosolyogva. Nem sokára hozzájuk értünk. Kinyitotta nekem az ajtót Bementünk a szobájába, és leültünk az ágyra. Magához húzott és szorosan ölelt. Ujjai cirógatták a karom. Végig csókolta a nyakam. A szám elnyílt, kívántam a csókjait… nem értettem olyan más mikor vele vagyok, az egyszerűen… kívánni kezdem.
- Sajnálom… - nyögtem és eltoltam magamtól. – Egyszerűen nem értem, csak próbálok észérveket használni… egyszerűen, próbálok gondolkodni, mert a közeledben az sem megy… - motyogtam és kínomban elnevettem magam. – Nem értem…
- Nyugalom… - mondta és a combomra rakta a kezét. – Nincs semmi baj… ez természetes… - nevetett. Kérdőn néztem rá, már végképp nem értettem, egy szavát se, hogy lenne ez természetes. A szám elé kaptam a kezem és szégyenlősen elfordultam.
- Sajnálom. – suttogtam.
- Nézz rám. Lune, nézz rám. – mondta és államnál fogva gyengéden maga felé fordította. Ujjai arcomra kúsztak és végig simította azt. Kezed a tarkómra raktad, és ujjaid hajamba fúrtak. – Nincs semmi baj. Oké?
Bólintottam, és megcsókoltam… az ötlet a semmiből jött, de úgy éreztem ez a helyes, hogy megmutassam, minden rendben van.
Elmosolyodott és újra magához húzott, fejem mellkasára döntöttem, átkaroltam és magamhoz szorítottam. Biztonságot nyújtott, kényelmes volt az ölében ülni. A közelében, kellemes volt. Mosolygott mikor rám nézett kivillantak fehér fogai, majd mosolyogni kezdtem. Aztán hirtelen olyan furcsa lett, a szeme vörös lett és elkapta a fejét.
- Mi történt? – kérdeztem higgadtan.
- Semmi. – mondta és mélyen a szemembe nézett. – Csak kicsit éhes vagyok. – mondta és egy kobra gyorsaságával csapott le a nyakamra. Éreztem, ahogy éles szemfogai a bőrömbe vájnak. Halkan felszisszentem, tenyerem a hátára tapasztottam, fejem hátra billentettem, ő megtartott, már nem fájt. Még közelebb éreztem magamhoz, mint eddig. Mintha kellemes is lenne, csak kezdtem elveszteni az eszméletem, minden zavaros lett körülöttem, és fájni kezdett a harapása. Kapálózni kezdtem, próbáltam eltolni magamtól, de nem ment.
- Kérlek, engedj el! Ez fáj… - sikoltoztam, majd testem elernyedt. Éreztem, hogy elengedd…
- Bocsáss meg! – suttogta a fülembe. Valami puhát éreztem a sebnél, a vállamon folyt a vér. Most már a hátamon is, a puha rongy – legalábbis szerintem az volt – egyre gyorsabban mozgott, próbálta felszívni a meleg ragacsos folyadékot. A szemem, kinyitottam és próbáltam, nem idegeskedni és mozogni. Hagytam hadd tegye, amit akar. Majd újra behunytam.
- Miért nem tudtál várni? – kérdezte egy lány, a hangja olyan volt, mint Hannáé. Felemelt és elvitt valahova, víz… a fürdő. Kezek kezdték letépni rólam a ruhát felülről. Vizes ruha ért a bőrömhöz, és durván dörzsölni kezdete a vállam a hátam és ott, ahol csak egy másodpercre is éreztem a folyadékot.
- Még el sem állt a vérzés. – mondta Hanna. Majd egy… nyelv kezdte tapogatni, ott ahol az előbb a fogak vájtak a bőrömbe. Majd újra tisztogatni kezdett. Nem sokára egy száraz ronggyal is áttörölték a vérhelyét. Majd Adam újra felemelt és elvitt a szobájába. Kinyitottam a szemem, bár hiba volt. Tekintette bűnbánó volt.
~ Nem fogsz rá emlékezni. – Sajnálom. – mondta, és nem értettem, egyszerűen csak nem emlékeztem mi történt. Szemem lecsukódott és mellkasára dőltem…
Felkaptam a fejem és riadtan néztem szét.
- Mi történt? – kérdeztem zavartan.
- Semmi, csak elaludtál. – mondta. Biztos, gondoltam. Van okom megbízni benne? Fogalmam sincs. Átöleltem, és rádőltem a mellkasára.
- Mennyi az idő? – kérdeztem.
- Nem tudom… nem igazán figyeltem az órát. – mondta.
- Pontosan 3 óra. – kiabálta egy hang.
- Hanna haza ért. – magyarázta értetlen arcom láttán.
- Haza kéne mennem. – mondtam.
- Gyere, haza viszlek. – mondta. Kimentünk beültünk a kocsiba és haza vitt.
- Köszönöm. – suttogtam és kiszálltam a kocsiból. Felszaladtam a verandára és bedugtam a kulcsot a zárba, majd azt elfordítva az ajtó kinyílt. Beléptem az üres házba, egy gyors hátra pillantás után becsuktam magam mögött az ajtót. Felmentem a lépcsőn összeszedtem néhány cuccot a fürdéshez. Bementem a fürdőbe és elkezdtem lehámozni magamról a ruhákat. Oldalra billentettem a fejem mire a hajam lehullott a nyakamról. A nyakamon volt egy… a kezemmel oda kaptam. Olyan, mint egy már begyógyult seb, aminek ott maradt a nyoma. Végig tapogattam a két apró foltot.
- Ez eddig nem volt itt… - suttogtam. Egy percig fi lóztam azon mitől van ez, de aztán nem foglalkoztam vele. Lezuhanyoztam majd megtörölköztem és felöltöztem. Betekertem magam egy plédbe és leültem a nappaliba tv-ét nézni. A ház üres volt, biztos elmentek a heti nagy bevásárlásra. Ásítottam egy nagyot, majd szorosabban fogtam a plédet. Hideg volt, most fedeztem csak fel, hogy oda kint esni kezdett a hó. Felálltam a kanapéról és raktam a kandallóba néhány száraz gallyat és kérget, rájuk pedig papírt, amit meggyújtottam, majd újabb kéreg darabokat és gallyakat dobtam rá. Pár percig közelről néztem, majd visszaültem a kanapéra. Ásítottam még egyet, majd elfeküdtem a kanapén. A szemem lassan becsukódott…
Reszketek, érzem az érintést… a tartást… éles fogak vájnak a bőrömbe. Következő pillanatban pedig meg láttam Adam arcát.
- Vigyázz magadra. – mondta egy hang. Adam a szemembe nézett…
Rázkódva ébredtem, az arcomon patakzottak a könnyek. Szörnyű volt, egyedül… remegtem. Az egész borzalmas volt. Hirtelen meg csörrent a telefonom.
- Szia, Adam… - köszöntem neki.
- Lune, tudnánk találkozni? – kérdezte.
- Sajnálom… most nem… - mondtam.
- Pedig sürgős lenne. Nem vagy biztonságban… - mondta utólag… aztán lerakta a telefont.
Kimentem a levegőre, sétálni akartam… olyan fullasztó volt az egész. A következő pillanatban, azt éreztem, hogy valaki megfogja a kezem, befogja a szám, és rángatni kezd. Az ujjába haraptam és abban a pillanatban, hogy megéreztem, hogy enyhít a szorításon kirántottam a kezem, elfordítottam a fejem és dühödten meredtem rá. Kabátba burkolózott, de felismertem Marcust.
- Mit képzelsz magadról? – ordítottam, körülöttem forrni kezdett a levegő. Felnéztem az égre, ahol felhők gyülekeztek és villámlani kezdett.
- Lune, nyugodj meg. Csak kérlek… nyugalom. – mondta Marcus. – Vegyél mély levegőt és nyugalom.
- Lune, itt vagyok… nyugi. – mondta egy hang mögöttem. Hátra fordultam, Adam volt. Rögtön oda rohantam hozzá és a karjába vetettem magam. A vihar eloszlott és a levegő lehűlt.
- Nyugalom. – mondta Marcus. Adam csak közelebb húzott magához.
- Ne figyelj rá… hallod. Csak rám nézz. – mondta, és megemelte az arcom, hogy a szemébe nézzek. – Csak ne figyelj rá… jó?
- Jó. – mondtam és a szemére koncentráltam. Mély levegőt vettem és elernyedt a testem. Felkapott és bevitt a házba, lerakott a kanapéra. Most vettem csak észre, hogy Marcus a falnak dőlve áll.
- Sajnálom. – mondta, mély levegőt vett és folytatta. – Én csak sajnálom… Nagyon.
- Semmi baj… nem történt semmi. – mondtam halkan. Nem éreztem jól magam. Ökölbe szorítottam a kezem és próbáltam nem figyelni a gyengeségre, és felültem a kanapén. Adam rögtön megfogta a derekam és a hátam, nehogy hátra essek.
- Köszönöm. – suttogtam. – Segíts felállni.
- Rendben. – mondta és segített, megtámasztott a derekamnál és minden lépésnél fogta a kezem.
- Csak egyet mondj el… mit akartál csinálni velem? – kérdeztem mikor oda értünk Marcus elé. – El akartál rabolni? Meg akartál ölni? Meg akartál erőszakolni? – az utolsónál éreztem, ahogy Adam megremeg és magához húz.
- Én csak…
- Hallgatlak…
- Én csak… - kezdte újra. Egyre jobban forrt bennem a düh…
- Hé, nyugalom. – mondta Adam.
- Én csak… azt szerettem volna, ha… én vagyok az első… - mondta ki végül.
- Szóval… az utolsó. – mondtam.
- Sajnálom. – mondta.
- Nem, őszinte voltál… - mondtam és Adam mellkasába temettem az arcom. – Nem akarom ezt. - néztem rá.
- Nyugalom… gyere, feküdj le egy kicsit. – mondta Adam és felkísért az emeletre, ajtót nyitott és segített lefeküdni az ágyra.
- Köszönöm. – suttogtam.
- Egy perc és visszajövök. – mondta Adam és kiment a szobából. Alig öt perc múlva visszajött. – Elment.
Bólintottam, és a fal felé fordulva megpróbáltam aludni.
- Figyelj… - kezdte.
- Mi az? – kérdeztem halkan és lágyan, vagyis olyan lágyan amilyen lágyan most tudtam.
- Szeretném, ha kicsit megnyugodnál. És szerintem meg kéne bocsájtanod Marcusnak. – mondta. – És hidd, el én sem szívesen mondom ezt, mert szeretlek, de úgy gondolom így a helyes.
- Tudom… elhiszem, hogy… én is, hát ő… - dadogtam halkan. – Csak még, hát… nem tudom, hogy…
- Nem tudod, hogy viszonyulj a gondolathoz, hogy mit akart csinálni. Tudom. – mondta és végig simította a hajam. Nem tehettem róla, de oda bújtam hozzá. Kellemes volt a közelsége, a biztonság. Egyre szorosabban húztam magamhoz. Kellett a biztonság, hogy valaki legyen mellettem.
- Miért akarta? Mármint azt? – kérdeztem.
- Az elég hosszú… nem is tudom, hogy mondjam… hát nézzük csak szép vagy, ami még mindig nem indok, de… és, nem is tudom, van valami, ami úgy… olyan vonzás… van valami varázsod. – nevetett.
- És ez magyarázat? – kérdeztem… hogy lenne ez magyarázat, hiszen… ez nem ok… valakit nem azért akarsz megerőszakolni, mert szép… vagy vonzódsz.
- Csak, higgy nekem. – mondta mosolyogva. – Bocsáss meg neki…
- Rendben. – mondtam, mély levegőt vettem és rámosolyogtam. – Minden megmaradt erőmmel azon leszek. – nevettem, majd köhögésbe fulladt… Adam magához húzott, keze erősen tartotta a hátam, vállára fektettem a fejem és csak ellazultam mást nem is akartam. Csak nyugalmat, ez az egy hiányzott ebben a pillanatban. Lehunytam a szemem és úgy éreztem biztonságban vagyok, ez az érzés, mintha körül ölelt volna.
- Nem tudom, ez mitől lehet. – suttogta a fülembe, a hideg lehelet csiklandozta a nyakam. Ajka éppen, hogy hozzám ért. Szám éhesen kezdte keresgélni az ajkait, csók… és aztán már nem tudtam hol áll a fejem… csak ezt akartam a csókjait. Két tenyerébe vette az arcom és a szemembe nézett.
- Szeretlek. – suttogta, a választ meg sem várva megcsókolt. Óvatos tapogatózó csók volt. Kinyitottam a szemem és az ő tökéletes szemével találtam szembe magam.
- Én is. – mondtam halkan, alig hallhatóan. Ajkát újra megkerestem és kihoztam magamból a legtöbbet, aminek az eredménye egy hosszú szenvedélyes csók lett. Mikor az abba maradt, köhögni kezdtem a parkettát néztem és azt, ahogy vér kezd csorogni a számból. Félszemmel ránéztem Adámra arcára pánik ült ki. Abban a percben átkarolta a mellkasom és megpróbálta kiegyenesíteni a gerincem, amint abba hagytam a köhögést, Adam rögtön hozott egy felmosót és egy papírtörlőt. Gyorsan megtöröltem a számat, míg Adam felmosott aztán kidobtam a papírt és Adam visszavitte a felmosót a lenti fürdőbe.
- Jobban vagy? – kérdezte, tenyerét az államra rakta és megcirógatta az arcomat.
- Igen. – motyogtam.
- Szerintem menj és fürödj le… rád fér… - mondta és segített felállni. Betántorogtam a fürdő szobába levetkőztem és beálltam a kádba zuhanyozni. Kellemes volt a hűs volt. Magamra tekertem a törölközőt és visszamentem a szobámba. Adam az ágyon ült, mosolygott és tetőtől-talpig végig mért.
- Szép vagy. – mondta elismerően.
- Köszi. – mondtam és kicsit elpirultam. A szám elé kaptam a kezem, de így is látszott, hogy mosolygok. Adam oda jött hozzám, és megölelt.
- Gyönyörű vagy… - suttogta a fülembe.
- Lehetnék egoista azzal, hogy tudom… - mondtam kuncogva.
- Nagyon szeretlek, te… – duruzsolta. Egyik kezével simogatni kezdte a hátamat, ajka gyengéden érintette a nyakamon lévő vékony fehérbőrt. Nyelve alig érezhetően húzott egy vonalat az ajkának a vonala felett. Kezeim öntudatlanul kúsztak a pólója alá. Újra megcsókolt és egyre szorosabban font magához. A csókok egyre szenvedélyesebbek lettek, és észrevétlenül haladtunk az ágyam felé. Ő hátradőlt az ágyon én meg melléfeküdtem. Simogatni kezdtem az oldalát, és ráfeküdtem. A törölközöm csomója lassan elgyengült és kibomlott. Ő csak elmosolyodott és magához ölelt mikor meglátta, hogy elpirulok. Egy gyors fordulattal – túl gyors fordulattal – felém kerekedett és ráült a hasamra. Alig fél percig nézegette a nyakam, mely most még jobban látszott. Két ujját a lüktető eremre rakta, száját megnyalta, mint valami kígyó lecsapott és szemfogait a nyakamba mélyesztette. Testem megrázkódott a hirtelen fájdalom miatt, de aztán mozdulatlanul tűrtem. Míg nem kezdtem szédülni és ekkor felfogtam mi is történik igazából. Minden erőmből menekülni próbáltam, kijutni onnan… Abban a pillanatban mihelyst éreztem, hogy engednek a fogai azonnal kitéptem magam és futni kezdtem, ahogy csak bírtam. A sebből ömlött a vér, kezem rá tapasztottam, de ahogy neki estem az ajtónak muszáj volt azzal a kezemmel is tompítani az ütést…
- Lune… kérlek, figyelj rám… nyugalom… - mondta Adam, riadtan néztem rá. Szája szélén folyt ki a vérem, ahogy beszélt kilátszottak skarlátra festett fogai.
- Mi történt? Mi vagy? Én… én… - küszködtem a szavakkal, arcomon könnyek gördültek le… Adam felém közeledett, rajtam meg kitört a pánik. A testem remeget arcomat eláztatta a könny és csak sikítani bírtam. Átkarolt és próbált megnyugtatni, de nem hagytam neki.
- Ez nem megy… - motyogtam, majd az ajkamba haraptam… - Sajnálom.
- Lune, ezt meg kell beszélnünk…
- Tudom… csak… de… de előbb itt takarítsunk fel és hadd vegyek fel valami ruhát… - mondtam, majd végig néztem magamon. A törölköző félig lógott rajtam, a vér eláztatott mindent, amit ért.
- Gyere. – mondta és felsegített. Amikor felálltam eltoltam magamtól, elmentem a szekrényemig és kerestem valami normális ruhát. Bementem a fürdőbe, beálltam a zuhany alá, és néztem, ahogy a víz végig folyik a testemen és pirosra festi a kis tócsát alattam. Pár perc múlva kiléptem a kádból a véres törölközőnek ép részével megtöröltem a nyakam, majd a törölközőt csak bele dobtam a kádba. Gyorsan felkapkodtam a ruhákat. Kimentem a fürdőből és meglepve láttam, hogy a szobában nagyrészt rend van, sehol egy csepp vér, Adam pedig az ágyon ül.
- Köszönöm. – suttogtam halkan. Megrázta a fejét, majd visszamentem a fürdőbe és zokogva estem neki kimosni a törölközőt. Súroltam, ahogy csak tudtam… áztattam, amíg ki nem jött belőle a nagyja… A testem rázkódott, neki csapódtam a falnak és lecsúsztam a földre arcom a tenyerembe temettem és csak zokogtam tovább.
- Elég… - suttogtam hüppögve.
- Lune… - kezdte, felnéztem rá riadt tekintettel és kipirosodott arccal… - Sajnálom ezt az egészet. Nem kérem, hogy megbocsáss, csak tartsd titokban légy szíves.
Csak bólintani tudtam, összehúztam magam és minden figyelmemet neki szenteltem.
– Vámpír vagy… - mondtam ki halkan. – Az első percben sokkolt… nos, hogy őszinte legyek még mindig, de… kezdem megérteni.
- Ugye nem mondod el senkinek? – kérdezte.
- Nem. – mondtam ki a megkönnyebbülést hozó döntést. – Attól, hogy nem vagyok, biztos valamiben nem fogom tönkre tenni valaki életét.
- Köszönöm. – mondta. – És most így mi lesz… velünk?
- Engem nem zavar a másságod, na, jó ez nem igaz, de igen zavar… nem halok bele, de ez így akkor is sok. De szeretlek, valamiért még mindig szeretlek. Nem tudom miért. Szóval legyen úgy minden, mint régen… ha… ha… akarod, még ihatsz is belőlem néha, de szigorúan csak a csuklómból azt könnyebb eltakarni.
- Tényleg?
- Igen. – mondtam mosolyogva, megtöröltem a szemem és felálltam. Átölelt és csendesen a fülembe súgott egyetlen egy kedves szót „Szeretlek”.
- Beszélned kell Marcusszal… - mondta Adam és eltolt magától, az arcom a tenyerébe vette és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Tudod te is… ugye?
- Miért? – kérdeztem. Annyi minden jutott eszembe és nem értettem miért.
- Csak beszélj vele… jó?
- Jó, de ott kell lenned.
- Nem lehetek ott. – mondta és végig simította az arcom. – Ezt neked kell megoldanod. Hívd fel…
Bólintottam és a telefonomért indultam.
- Kicsöng… - suttogtam. Összehúztam magam és feszültem figyeltem, vártam a hangját mégis féltem. Féltem attól mit szól és én se tudtam egészen, hogy mit is kell mondanom.
- Szia. – hallatszott a vonal másik végétől.
- Szia. Találkozhatnánk? – kérdeztem, a hangom remegett
- Valami baj van? – kérdezte.
- Nem. – mondtam. – Hol tudnánk találkozni?
- Mit szólnál a parkhoz? Öt órakor?
- Igen az jó lesz. Akkor, ötkor a parkba. Csak ennyit akartam. Szia.
- Szia. – köszönt el ő is. Azonnal a szekrényhez mentem. Előszedtem valami melegebb öltözetet. Vettem fel egy fehér pólót és egy rózsaszín kardigánt, hozzá egy világos farmert. Gyorsan átöltöztem és együtt indultunk a park felé, de fél úton elváltunk és egyedül mentem tovább… Próbáltam összeszedni a gondolataimat.
~Kezdetben meg kéne neki mondani, hogy nem haragszom. Kideríteni, hogy miért tette.~
Nem sokára meg is láttam, hogy hol van, már messziről integetett. Visszaintettem neki és szapora léptekkel mentem felé.
- Szia. – köszönt.
- Szia. – köszöntem mosolyogva, oldalra billentettem a fejem, vettem egy mély levegőt. Még mindig mosolyogva ráztam meg a fejem.
- Haragszol? Még mindig haragszol? – kérdezte riadtan, a szemében láttam, hogy ezernyi gondolat futott át a fején.
- Nem, nem haragszom. De tudni szeretném az igazi okot. Mert nem értem, hogy… hogy ezt puszta… vonzódás miatt…
- Pedig csak ennyi… Lehet te meg sem érted, de ez olyan szinten vonzott… És én sem értem. Egyszerűen csak vonz.
- Hogy nem lehet ezt tudni? Biztos van más oka is…
- Talán kérdezd meg Adamet. – mondta. Kérdőn néztem rá, tudom, hogy vámpír, de mit tudhatna ő erről?
- Mi van? – kérdeztem.
- Kérdezd, meg ő mit tud.
- Honnan tudna bármit is?
- Ő is érzi. Tudom. Ezt a vágyat. – mondta szenvedélyesen. A hangjában annyi érzelem csendült meg. Bennem meg ezernyi gondolat futott végig. Logikusan próbáltam végig vezetni. „Ő is”.
- Te is az vagy? – kérdeztem nyugodt hangon.
- Igen… én is. – mondta majd átölelve a fülembe súgta… „Vámpír”.
- Éhes vagy? – kérdeztem tőle komoly hangon, a szám fel felé görbült. Kezem-felemeltem és csuklóm a szájához nyomtam. Megfogta a kezem a száját kinyitotta és szemfogait a bőrömbe mélyesztette. Kortyolt egy párat és elvette a szájától a kezem. Megnyalta az ajkát és megszabadult az összes nyomtól. A kezemet megpróbáltam elszorítani, nem sokára már a kezem sem vérzett… de… valami nem stimmelt szédülni kezdtem.
- Jól vagy? – kérdezte Marcus és leültetett egy közeli padra.
- Szédülök… - suttogtam.
- Ennyit nem ittam. – mondta ki hangosan. – Lune… Lune…
- Hmm… – nyöszörögtem.
- Adam is ivott? Lune figyelj rám. Adam is ivott? – A szavai kavarogtak a fejembe és próbáltam összerakni… „Adam is ivott…” Bólintottam…
- Mennyit? Lune… sokat ivott? – kérdezte egyre aggodalmasabban.
- Mi történt? – kérdezte egy ismerős hang. Adam, hol van?
- Ittam… el kell vinni innen. – mondta Marcus. Kezeket éreztem a combomon.
- Lune, fel tudsz állni? – kérdezte Adam egyik kezével meg emelte az enyémet és segített felállni úgy, hogy másik kezével átkarolta a derekam. A szemem résnyire nyitottam, hogy lássam, merre megyünk, a szemem sarkában még látszott, hogy Marcus jön mellettünk.
- Hova megyünk? – kérdeztem.
- Hozzánk… - mondta Adam, kicsit inkább Marcusnak címezve, mint nekem. Elértünk Adam kocsijához, nekem segített beülni miközben azt nézte Marcus beszáll-e.
- Te leszel hajlandó beszállni vagy itt maradsz? – kérdezte Adam kissé frusztráltan.
- Igen. – mondta és beszállt a hátsó ülésre, ez után beült Adam is és végre elindultunk. A fejem az ablaküvegnek támasztottam és élveztem, ahogy a másik oldalról befúj a szél. A kocsi hamarosan megállt és csak az ajtócsapódásokat hallottam.
- Gyere, Lune. – mondta Adam és kisegített az autóból. Felmentünk a szobájába és ráfektetett az ágyára. – Pihenned kell.
- Nem akarok. – mondtam. Kiültem az ágy szélére és Adámra néztem. Félig elmosolyodtam és könyörgő szemekkel néztem rá.
- Pihenned kell. – ismételte meg és oda ült mellém. Rögtön hozzá bújtam és hagytam, hogy elnyomjon az álom.
-… de miért…
-… kész… bánom.
A szemhéjam felpattant és felültem az ágyon és hallgatózni kezdtem.
- Hogy derült ki?
- Most már nem mindegy? – kérdezte ingerülten Adam. – Még felkeltjük… végre pihen egy kicsit…
Kibotorkáltam a nappaliba.
- Már felkelt… - mondtam áll mosollyal, a fejemben azok a szavak jártak, amire felkeltem… bánom…
- Lune, örülök, hogy jobban vagy. – mondta Adam és átölelt. – Aggódtunk érted.
- Meghiszem azt. – mondtam kicsit mogorván.
- Baj van? – kérdezte, és végig simította az arcom. – Nekünk elmondhatod.
- Nem… - nyögte végül, megráztam a fejem és átöleltem. – Haza vinnél, már besötétedett és anyáék nem tudják, hol vagyok.
- Persze. – mondta és kézen fogott. – Marcus, kérlek.
Beültünk a kocsiba, a motor felbőgött és elindultunk. Az útra nem igazán figyeltem csak a mellettem elsuhanó fákra. Marcus néha mormogott valamit, amire Adam felől jött az ugyan olyan halk morgásszerű válasz. Hamarosan Adam fékezett és kiszállhattam a kocsiból.
- Szia. – hajoltam vissza a kocsiba és csókot leheltem Adam ajkára.
- Szia, Marcus. Nem megölni egymást. – mondtam és elindultam a veranda felé. Addig nem hallottam az autót elindulni, amíg nem nyitottam ki az ajtót. Beléptem az ajtón és felkapcsoltam a villanyt. Kicsit hideg volt a lakás és kintről és csak a hideg jött be. Bementem a nappaliba bekuporodtam az egyik ablak melletti fotelbe és bekapcsoltam a tv-ét. Bár inkább néztem az utcára leszálló fehér leplet a szállingózó hópihékkel. A tv-ben amúgy is valami unalmas szappanopera ment, amibe a főszereplő nagyrészt csak vinnyogott, hogy senki sem szereti.
- Én se szeretnélek, ha egésznap csak ezt hallgatnám tőled. – mondtam kicsit megjátszott durcássággal. Kapkodva az órára néztem, hogy itt az ideje fürödni illetve átöltözni mivel ma már kétszer lezuhanyoztam hála Adámnak. Felmentem a szobámba és felvettem egy pamut hálóinget majd kimentem a konyhába vacsorázni. Amikor befejeztem a vacsorát meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Rögtön elindultam ellenőrizni, hogy ki jött be.
Anya, apa és Merion.
- Sziasztok. – köszöntem, a falnak dőlve.
- Szia, kisasszony. Nálad a telefon csak dísz? – kérdezte anya.
- Nem is hívtál. – mondtam és kutatni kezdtem a telefonom után a zsebembe. – Ja, vagy még is. Bocsi.
- Legközelebb vedd fel légy szíves, mert egész nap nem tudtam felöleld semmit.
- Oké. De szerintem most felmegyek aludni. Puszi. – mondtam és felbattyogtam a szobámba az ágyra dobtam a táskám gyorsan bepakoltam a holnapi cuccot és a fal mellé dobtam. Bebújtam az ágyba lenyomtam a mellettem levő villanyt és kényelmesen elhelyezkedtem.
- Holnap minden rendbe lesz. – suttogtam, majd a gondolataimba merültem.
- Lune, Merion… iskola… - kiabált anya. A konyhából és a nappaliból a készülődés zaját lehetett hallani. Kikászálódtam az ágyból és gyorsan felöltöztem valami melegbe. Lementem reggelizni, majd bundába öltözve indultam gyalog iskolába. Félúton Adam kocsija állt meg mellettem.
- Szállj be! – parancsolt rám, kinyitottam a kocsi ajtaját és beültem az anyós ülésre.
- Köszi. – motyogtam és az ablaküvegnek nyomtam az arcom.
- Baj van? – kérdezte aggodalmasan Adam.
- Nem nincs. – motyogtam, de egyre csak a tegnapi szavak járnak a fejembe… Bánom…
Hamarosan az iskolához értünk, Adam keresett egy parkoló helyet, majd mindketten kiszálltunk az autóból. – Úgy kell tenned mintha mi sem történt volna. – futott át az agyamon ezért oda mentem hozzá és megcsókoltam.
- Miről maradtunk le? – kérdezte Kate.
- Halljuk… - mondta komoran Julie.
- Szakítottam Marcusszal. – nyögtem ki, Adam átkarolt és lágyan duruzsolt a fülembe. – És összejöttem Adámmal.
- Ez nem volt túl korai? – kérdezte Julie, de csak a fejem ráztam. – Na, mindegy nekem is kell valamit mondanom… de nem biztos, hogy elhiszed…
- Halljuk. – mosolyodtam, vajon mivel tudna még meglepni… - vérfarkas, boszorkány, sellő – gondoltam. – Szerintem el tudom hinni bármiről is legyen szó… - mondtam majd Adámra pillantottam és ő is bólintott.
- Szóval… - mondta hosszan.
- Aj, nyögd már ki! – kértem.
- Boszorkány vagyok! – mondta ki végül minden kertelés nélkül. – Boszorkány… hurrá komolyan már csak a vérfarkas hiányzik, ennél a gondolatnál kérdőn néztem Kate-re majd kissé jobban szemügyre véve őt, úgy gondoltam ő inkább vámpír alkat. Olyan mély csend tört ki rajtunk Julie mondata után. Kicsit kínosnak éreztem.
- Értem. – mondtam mosolyogva és megcsókoltam Adámat. – Elmondjuk nekik? – kérdeztem a suttogva.
- Én meg vámpír. – mondta ki gyorsan, abban a percben megláttam Marcust Kate és Julie mögött.
- És én is. – mondta.
- Szerintem Katenek már sok volt. – mondtam nevetve az arcát meglátva.
- Lune, te mi vagy vérfarkas? Már csak az hiányzik. – mondta kicsit komoran, egy csipetnyi humorral.
- Nem, én a legjobb tudomásom szerinte átlagember vagyok. - mondtam, de erre a mondatra Adam és Marcus rögtön összenéztek.
- Szerintünk nem. – mondta végül Adam. – Fogalmam sincs mi, dehogy nem átlagos az biztos.
- Ilyen az átlagos. – mondta Kate, majd elindult befelé. Pár másodperc múlva mindenki követte. – Na, akkor Julie boszi, Marcus és Adam vámpírok… Lune pedig, nem tudjuk, de nem átlagos. Imádom ezt a társaságot. – mondta, majd benyitott a terembe. Ahogy beléptünk mindenki suttogni kezdet.
- Miről suttognak? – kérdeztem Adámat olyan halkan amilyen halkan csak tudtam.
- Csak irigyelnek minket. – mondta mosolyogva, épp olyan hangosan, hogy csak a mi baráti körünk hallja. Ha esetleg nincs vámpír az osztálytársaim között, még hipp-hopp, egy kettő… Adam csókot lehelt az ajkamra, majd mindenki elfoglalta a helyét. A nap olyan unalmasan telt. Ugyan olyan volt, mint máskor leszámítva, hogy hatalmas titkot őriztünk. Nap végén mindannyian elmentünk Julie- hoz, aki megmutatott néhány könyvet, amit a nagymamájától kapott. Mind varázslatokról és legendákról szólt.
- Tudsz már valamit? – kérdezte Adam Julie-nek szegezve a kérdést.
- a-a. – rázta meg Julie a fejét. – Még semmit.
- Sebaj. – mondtam és hozzá bújtam Adamhez. Kezdtem megbékélni a helyzettel. Adam átkarolt és végig simította a hátam. Marcust láthatóan ez zavarta, arcán cseppnyi féltékenység jelent meg. Kate mosolygott és Marcusra nézett, aki a mosolygó lányt látva szintén fel felé görbült a szája. Kate ezért büszkén kiegyenesedett és ránk mosolygott. Mielőtt elnevettem volna magam, gyorsan ráharaptam a számra. Marcus még mindig Kate-t nézte, feltűnt, hogy nem csak, hogy Kate-t, de a nyakát. A fekete hajtincsek mögül kilátszott a nyaka, a vékony fehér bőrön látszottak a hajszálerek. Óvatosan megböktem Adam oldalát és fejemmel észrevétlenül Marcus felé intettem.
- Éhes… - súgta a fülembe. – Kate-nek meg túlságosan látszanak az erei.
- Értem. – motyogtam, kicsit értetlenül. Ma még nem evett, - futott át az agyamon.
- Adam, te ettél már ma? – kérdeztem minél halkabban, remélve, hogy a többiek nem veszik észre a kommunikációnkat. Julie továbbra is bújta a könyveket, Kate-t hirtelen nagyon érdekelte, amit Marcus tanulmányozott. Adam lerakta, ami a kezében volt könyv és felvett egy másikat, amit ketten kezdtünk el átvizsgálni.
- Valaki talált valami érdekeset? – kérdeztem hirtelen, de csak halk „nemek” és fejrázogatás jött válaszként. Csüggedten hajoltam vissza a könyv felé.
- Itt ez… - motyogta Marcus.
- Mi? – kérdeztem, és felpattantam. Mindenki Marcus köré gyűlt, akkor rámutatott egy kép alatti szövegre. „Értehetetlen módon vonzódnak hozzá” A kép egy gyönyörű lányról készült, aki mosolygott, de szemében látszott némi szomorúság, a csuklóján harapások látszottak a nyakán szintúgy.
- Azok ott… - suttogtam.
- Igen! – hangzott a szinkron.
- Vámpírok… - mormogta Kate. A szeme tágra nyílt, arca kissé rémült lett. – Sajnálom. – nyögte.
- Nem történt semmi. – mondta Marcus, majd Adam is motyogott valami ehhez hasonlót.
- Van még valami ehhez írva? – kérdezte Adam.
- Nem sok… a történet átmegy boszorkányüldözésbe, merthogy ezt a szépséget itt megölték, mert amiatt, hogy szinte egymást ölték miatta a „férfiak” boszorkánynak mondták és kivégezték.
- A nevét tudjuk? – kérdeztem.
- Szófia Angara. – mondta Marcus. Ezt meg kell találnunk, - gondoltam.
- Széplány. – mondtam halkan. – Nagyon szép.
- Te is az vagy. – mondta Adam és magához ölelt. – Szeretlek. Tudod?
- Tudom, és én is szeretlek. – mondtam. Felugrottam és az ajtó felé indultam. – Holnap találkozunk, most mennünk kéne, ha szeretnénk még tanulni.
- Oh, Mrs. Tökély tanulni akar… Ki gátol meg benne? – nevettet Kate.
- Ha-ha… De tényleg holnap nagy dolgozat, majd folytatjuk máskor. Oké? – mondtam hisztérikusan, én magam se hittem, hogy valaha mondok ilyet, csak egyszerűen el kellett innen szabadulnom. Mindenki felállt, majd szépen mindenki haza ment.
Leborultam az ágyamra és csak sírtam, nem értettem miért. A testem rázkódott és csak hüppögtem. A fejem a takaróba nyomtam és ujjaim a tenyeremhez tapasztották a vékony anyagot. Összeszorítottam a fogaimat és felültem, az arcomról letöröltem a könnyeket. A sírás még egy perce olyan jól esett, de most úgy éreztem gyenge vagyok és, ha nem hagyom abba a sírást az is maradok. Nekem ebbe a percben és mindig erősnek kell maradnom. Hisztérikusan nevetni kezdtem… minden elsötétült.
- Álmodom? – kérdeztem egy széplányt. Várjunk csak… - Szófia…
- Te is olyan vagy, mint én érzem. – suttogta, arca eltorzult szomorúságában…
- Miért… te milyen vagy? – kérdeztem, félve, hogy olyat hallok, amit sose akarok hallani.
- Te is…
- Lune… Lune… - hallottam meg egy hangot, rázogatni kezdtek.
- Hmm. Mi? – dünnyögtem.
- Aggódtunk érted. A lámpa égve maradt te pedig mozdulatlanul feküdtél. És nem is keltél fel mikor szóltunk… - mondta anya.
- Ja, sajnálom. Nincs semmi baj. Jól vagyok tényleg. Biztos annyira mélyen aludtam. – mondtam miközben a fejemben az járt, hogy mit láttam. Mi ő? Mi vagyok én? Ember.
- Rendben. Hát bocsi, hogy felkeltettelek. Jó éjszakát. – mondta és a villany lekapcsolása után kiment a szobából.
- Jó éjt. – dünnyögtem.
A szemem kipattant, de még sötét volt. A hátamon futkosott a hideg. Kiugrottam az ágyból és elmentem arcot mosni. Minden álom kiment a szememből, úgy gondoltam kiszelőztettem a fejem és elmegyek sétálni. Lementem a földszintre és felöltöztem, majd kiléptem a hideg levegőre. A szél az arcomba csapott, amint leértem a teraszról. A sötétség mindent ellepett és ködgomolygott a föld felett. A lábam remegni kezdett, és minden erőmre szükség volt a tovább haladáshoz. Minden porcikám ellenezte az előre haladást, a hideg már-már a csontomig hatolt. Ahogy megfordultam a szél belekapott a hajamba és az zilált hullámok tengerének nézett ki. Szapora léptekkel mentem haza. Ahogy beértem a szobába fellélegeztem a melegtől. Felfutottam az emeletre és beleugrottam az ágyba. A testem minden porcikája remegett és sietve takaróztam be. A remegésem még mindig nem csillapodott.
Akkor Adámra gondoltam arra, hogy átölel, a csókjára. Éreztem, hogy akarom. Az idő gyorsan telt, végig az órát néztem, majd néha az ablakomra pillantottam látni akartam az első napsugarakat. Aznap az iskolában csak Marcus volt és túltörődő volt. Túlságosan ugrott, minden kis problémámra. A másik pillanatban pedig már barátságos, de egyáltalán nem érdekelték a történtek. Aztán meg a szemébe nézve látszottak az érzelmek.
- Még mindig szeretlek. – mondta egyszer mikor kettesbe voltunk. Még a szemembe se nézett, csak a semmibe beszélt.
- Én is… szeretlek. De nem úgy… én nem vagyok beléd szerelmes. – mondtam, felé fordultam és tenyerem az arcára tettem.
- Csak még egyet utoljára. – mondta és megcsókolt. Abban a pillanatban leblokkolt az agyam, az ajkaim ösztönből mozogtak.
- Mit csináltok ti? – hallottam meg Julie hangját. Abban a pillanatban hátra ugrottam és Julie felé fordultam, az ajkam felduzzadt szemeimbe könnyek gyűltek.
- Én… sajnálom… én csak… ő csak… - dadogtam.
- Sajnálom az én hibám. Csak akartam tőle egy utolsó búcsúcsókot, még meg se vártam a válaszát. Sajnálom Lune. – mondta Marcus, igazi megbánás volt a hangjában.
- Meg tudom érteni. Lune tényleg hamar váltottál. Nem mondom el Adámnak nyugi. – mondta Julie mosolyogva.
- Köszönöm. – suttogtam.
Éjszaka csak forgolódtam, csak a csókra tudtam gondolni, hogy akkor, még amikor együtt voltunk ez táplált. Akkor még ezt természetesnek vettem, most pedig már… már bocsánatot kellett érte kérnem. Pedig jó volt, azt az időt juttatta eszembe mikor még Adámat nem ismertem. De most vele vagyok és szívből szeretem. Teljes szívemből csak őt. Szeretem…
- Szófia? – néztem rá. – Elmondod nekem mi vagy? Hogy én mi vagyok?
- Te olyan, vagy mint én. – mondta mosolyogva, ez a felhőtlen mosoly alig egy percig tartott, a következő percben, a szemébe könny gyűlt. – Ne akarj olyan lenni, mint én. Ne akard úgy végezni, mint én. Holtan. – mondta akkor ott egy koporsóban feküdt. Hófehér bőre piroslott szeme alatt könnyek voltak, a szája mégis fel felé görbült. Abban a percben minden eltűnt csak a hangot hallottam.
- Ne akard így végezni. Bár a szenvedésnek vége, de vízbe fulladni nem a legjobb. Az ember tüdeje megtelik vízzel, szörnyű szenvedés az egész. És csak tudod miért? Azért, mert szép voltam, mert túl szép voltam, mert szerettek a férfiak, mert gyilkolták miattam egymást a férfiak. Illetve pontosan tudod mik. Nézd! – mutatta meg a csuklóját. – A tiéd is így néz ki. A nyakad eggyé csak igaz? Látom én is, az enyém is csak eggyé volt, akit igazán szerettem. Csak sokszor nem tudtam eldönteni kit szeretek igazán. – mondta.
Arcomról döbbenet tükröződött, szemeim tágra nyíltak, és akaratlanul és a két pici sebre raktam az ujjam.
- Mik vagyunk mi? – kérdeztem határozottan.
- Te is…
Berreg az ébresztő óra. A szemem kipattant, majd felültem megdörzsöltem a szemem és álmosan szétnéztem. Ásítottam egyet majd felálltam, bementem a fürdőszobámba és megmosakodtam. Felfrissültem mentem felöltözni.
- Lune, Merion… iskola. – kiabálta anya a konyhából.
- Már fent vagyok. - mondtam és leszaladtam a lépcsőn. A konyhába serceget a serpenyőben levő olaj és fenséges illatok szálltak. – Hmm.
- Jó reggelt. – köszönt mosolyogva anya. -
- Jó reggelt. Miről maradtam le? Ilyet ritkán csinálsz. – mondtam és megnyaltam a szám szélét.
- Csak jó kedvvel keltem és gondoltam csinálok. – mondta anya még mindig mosolyogva és megölelt.
- Négy nap múlva karácsony. – kiabálta Merion.
- Ja, tényleg. Teljesen kiment a fejemből. Még vásárolnom is kell. – mondtam.
Az nap Adam megint nem volt suliba, Marcus volt a „védelmező”.
- El kell mondanom neki. – suttogtam. – Marcus. El kell mondanom valamit. – kezdtem késsé félve.
- Nyugodtan elmondhatod… - mondta Marcus és végig simította az arcomat.
- Nekem van egy álmom… egy visszatérő álmom… arról a lányról, Szófia Angaráról… el akar mondani valamit. Nem tudom mit. Azt hiszem, hogy mi vagyok, de sosem mondja végig, mert mindig felkelek.
- Nyugalom. – mondta, a szemembe nézett és mosolygott. – Ha tudnod kell, megtudod. Hidd el. – mondta és megpuszilta az arcomat. Egy szót sem szóltam csak oldalra billentett fejjel meredtem rá. – Minden rendben. – mondta mire észrevétlenül bólintottam.
- Oké. – suttogtam. Mosolyogva bólintott egyet.
- Úgy se lesz semmi baj. – mondta már szinte fogható megvetéssel. Kérdőn néztem rá, de bár ne tettem volna. – Nem lesz semmi baj. – mondta ismét majd neki lökött a közeli falnak és megcsókolt. Egy percre megdermedtem és azt se tudtam mi történik, de a csók annyira kellemes és jól eső volt ebben a percben, hogy eszembe se jutott ellenkezni.
- Mi történik itt? – a hangtól megfagyott bennem a vér és ellöktem magamtól Marcust.
- Sajnálom. – mondtam és lehorgasztottam a fejem.
- Az én hibám… ott ne hibáztasd. – mondta Marcus. Adam odajött hozzám és megölelt.
- Semmi baj… hiányoztál. – mondta. Kezem óvatosan a hátára tettem és arcom a mellkasába temettem.
- Sajnálom. – ismételtem meg.
- Már mondtam, hogy nincs semmi baj. Nem történt semmi. – mondta és megcsókolt.
Aznap Adam hazavitt kocsival.
- Szeretlek. – tört ki belőlem, mikor megállt a kocsi.
- Én is. – mondta és megölelt. – Bármi is történjen.
- Szófia Angara, elmondanád, végre mi vagyok én?
- Holdlény… és természetesen nem bírod a vámpírok közelségét… pedig te élteted őket. Akkor én éltettem őket. - mondta majd szomorú mosolyra húzódott az ajka. – Nem a legjobb tudom… minden vámpír csak le akar fektetni.
- Csak le akarod fektetni. – hallottam meg a hangokat.
- Mert te nem? Amikor nem vagyok ott rögtön mész és megcsókolod.
- Már megbocsássatok… - egy idegen torz hang mondta ezt, amint meghallottam kirázott a hideg, és valami érthetetlen ok miatt, lerohantam a lépcsőn és kimentem az utcára, azonnal megláttam kik veszekszenek, Adam Marcus és még valaki. Megfagyott a vér az ereimben, mozdulni sem bírtam. Az idegen férfi mellettem termett és a falnak lökve megcsókolt. A testem megdermedt és még ahhoz sem volt erőm, hogy ellökjem magamtól.
- Hagyd békén. - kiáltották egyszerre. Adam rögtön mellettem termett és elrántotta a támadómat. A támadóm valami miatt elment a közelemből, Adam rögtön közelebb jött és megnézte jól vagyok-e. A szám fel lett sértve, de semmi más. Az ajkam véres volt és csak Adamre tudtam nézni senki másra. Halk nyöszörgést hallottam majd egy hangos puffanást, tekintetem azonnal elszakadt Adamétől és a hang felé fordult. Marcus a földön feküdt a vámpír fölötte ujjai a nyakára volt tapadva másik kezében pedig egy karó volt, ami vészesen közeledett Marcus szívéhez, a pillanat annyira-hosszúra nyúlt. Zokogtam, Adam meg csak úgy állt ledermedve nézte mi történik. Marcus ki lehelte a lelkét és meghalt.
- Takarodj innen. - kiabáltam hisztérikusan. - Hagyj engem békén.
Az idegen vámpír rám nézett kivillantotta a fogait. - Ne hidd, hogy örökre vége… - mondta és eltűnt.
- Miért nem állítottad meg… miért hagytad, hogy meghaljon. - mondtam hisztériázva Adam mellkasába, a testem rázkódott.
- Sajnálom, az egész olyan hirtelen történt… - mondta és átölelt. - Sajnálom.
- Tudom. - mondtam, letöröltem a könnyeket az arcomról és a szemébe. - El kell tüntetned a testét.
Csak bólintott és otthagyott egyedül. Felmentem a szobámba és a takarómat átölelve zokogtam. Nem sokára kopogtak az ablakomon, azonnal odarohantam az ablakhoz és beengedtem Adamet.
- Hova vitted? – kérdeztem a semmibe meredve.
- Eltemettem a házunk mögött. – mondta. Nem szóltam semmit csak bólintottam.
- Julie-nek és Kate-nek, hogy mondjuk meg? – kérdeztem.
- Majd én megoldom. – mondta és átölelt.
- Ki volt az? Ki ölte meg? – kérdeztem, egyre zaklatottabbak éreztem magam.
- Nem tudom. – mondta és még szorosabban ölelt magához. – De jobb vele vigyáznod. Nem tudom, mit akarhat. – mikor ezt kimondta egy kép villant be. Szófia… akkor ezek szerint…
- Azt hiszem én igen. – mondtam. Eltolt magától, láttam a szemeit elkerekedni, és szinte már kérlelt, hogy ne várakoztassam tovább, hanem bökjem ki miért. Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam pislogással visszafojtani a feltörni akaró könnyeimet.
- Hé… nincs semmi baj… - mondta, bár látszott rajta, hogy nagyon is van. Ő maga sem tudja eldönteni mi tévő, legyen.
- Már hogy ne lenne… Marcus halott. – kiabáltam hisztérikusan.
- Sh… felébreszted a szülőket. – mondta, majd magához húzott és úgy próbált megnyugtatni. – Szeretném, ha elmondanád… hogy miért.
- Hát… többször álmodtam Szófiáról… tudod a nő a képen… és hát mindig azt próbálta elmondani mik vagyunk mi. És hát… azt mondta… azt mondta… hogy én is… holdlény vagy mi vagyok.
- Azt hiszem már hallottam erről. – mondta nyugodt hangon és még jobban magához ölelt. – Lune, nem lesz semmi baj.
Egyre szorosabban öleltem és egyre erőteljesebben zokogtam.
- Megoldjuk. – suttogta, és végig simogatta a hátamat. – Megoldjuk.
- Tudom… - nyögtem, szemeim vörösek voltak a sok sírástól. – Holnap suli… és úgy kell tennünk, mintha semmi sem történt volna, de ez nem igaz.
- Hé, nem lesz semmi baj. Mindent megoldunk. Oké? – nem válaszoltam, nem hittem, hogy lehet rosszabb. – Oké? – ismételte meg mire bólintottam.
- Oké. – dünnyögtem.
Adam egész este velem volt és vigasztalt, de amint felkelt a nap elkellett mennie, hogy a szüleim nehogy észrevegyék. Amikor elment megmostam az arcom és mintha mi sem történt volna, befeküdtem az ágyba, hogy akárcsak egy órácskát tudjak aludni. De nem ment, az agyam zakatolt.
- Lune, Merion ébresztő. – hallottam meg anya kiabálását. Résnyire nyitottam a szemem és a fejemre húztam a takarót. – Lune. Igyekezz… - hallottam meg mellőlem anya hangját.
- Jó. – dünnyögtem és felültem. Nyújtózkodtam egyet, nagyra nyitottam a számat és ásítottam.
- Meddig voltál fent?
- Nem tudom, nem bírtam elaludni. – mondtam és a fürdőm felé vettem az irányt. Gyorsan megmostam az arcom és felöltöztem. Mikor kiléptem az ajtón Adam a kocsija előtt állt és engem várt. Rámosolyogtam és ő is rám.
- Kisasszony. – mondta nevetve. Kecsesen odasétáltam hozzá és meghajoltam. Erre ő felkapott a derekamnál fogva és megpörgetett. – Szeretlek te.
- Én is. – mondtam és megcsókoltam. Olyan jól esett az egész, úgy éreztem a szeretete felemészt és valami új születik bennem valami jobb és szebb. – Mindennél jobban. – mondtam és még egyszer megcsókoltam.
- Na, gyere… - mondta és illedelmesen elkísért az anyósülés ajtajához és megvárta, míg beszállok majd ő is beszállt. Ekkor vettem csak észre, hogy Hanna a hátsó ülésen ül és egy magazint olvasgat.
- Merion? – nézett fel egy percre, de abban a percben Merion már be is csapta a kocsi ajtaját és leült Hanna mellé. A motor felbőgött és indultunk az iskolába. Amikor megérkeztünk Adam és én az igazgatói irodába mentünk.
- Marcus a 11.a osztály tanulója elment, ne várja vissza, ne kérdezze hova csak azt tudja, hogy nem jár ide többet. – mondta Adam, miközben végig az igazgatónő szemébe nézett.
- Rendben. – mondta az igazgató és rögtön a papírokat kezdte rendezgetni.
Adam rám mosolygott én meg csak bólintottam.
- Most pedig a barátaink következnek. Kíváncsi vagyok, a tanárok milyen történetet adnak be nekünk Marcus eltűnéséről. – mondta Adam és átölelt.
- Én is. – mondtam, a szemem könnybe lábadt mikor megláttam Julie-t és Kate-t.
- Hé… nyugi. – mondta Adam és megölelt. Minél közelebb voltunk hozzájuk annál feszültebbnek éreztem magam.
- Marcus halott. – nyögtem mikor oda értünk hozzájuk.
- Hogy mi? Az hogy lehet? – sipákolt Julie.
- Ne verd nagydobra. – szóltam rá és neki dőltem Adamnek.
- Bocsánat. De hogy.. – kérdezte látszott rajta, hogy alig bírja vissza fojtani a könnyeit.
- A saját szememmel láttam. Egy másik vámpír, akit nem ismerünk leszúrta… Adam meg épp velem volt elfoglalva, mert engem is… hát nem is tudom mit akart velem csinálni.
- Megerőszakolni. – mondta Adam, úgy, mintha ez egy minden napi dolog lenne, hogy mint a derült égből villámcsapás megjelenik egy vámpír és meg akarja erőszakolni a barátnőjét. Hát oké… ez kedves.
- Hogy mi? – nyögte Julie. – És te csak így simán közlőd Lune előtt.
- Már megbocsáss, de jobb, ha tudja, minthogy meglepődjön. Tényleg nem ez a világ legtermészetesebb dolga. De…
- Jogos. – mondta Julie, de én egy szót sem bírtam szólni… a fejem zsongott, ekkor tűnt fel, hogy Kate sem nyilvánított még vélemény, mióta mondtuk neki mi történt meg se szólalt.
- Kate… - suttogtam, hallani alig hallottam és a látásom is elhomályosult, de tudnom kell. – Mi a baj? – kérdeztem.
- Kate… - hallottam meg Adam hangját, de olyan távoli volt és riadt.
- Mi baja? – kiabálta hisztérikusan Julie.
- Sh. – leheltem, olyan gyengének éreztem…
- Mi történt? – kérdeztem rögtön az után, hogy kinyitottam a szemem. A pupillám kitágult, már nem éreztem magam olyan gyengének, de Kate arca megijesztett. Olyan sápadt volt és őzike tekintettel nézett szét.
- Sokkot kapott. – mondta Adam. De hát miért? Hiszen én láttam, hogy mi van vele… aztán vettem csak észre a nyakán és a csuklóján lévő harapás nyomokat.
- A nyaka… - suttogtam.
- Ne…
Adam tekintette elhomályosult és alig lehetett kivenni belőle mire gondol. – Sajnálom. – mondta és visszatért belé az élet. – Kate… Kate… szeretted?
- Igen. Mindennél jobban. Nagyon.
- Részvétem. – suttogtam. A szemem előtt megjelent a kép, ahogy Marcust ledöfi. – Olyan szörnyű volt. – mondtam és zokogásban törtem ki.
- Sh. Sh. Nem lesz semmi baj. Mindegyikőtöknek vigyáznia kell magára. Rendben? – senki sem szólt semmit csak bólintottunk egyet. – Mivel holnap nem, lesz, suli azt szeretném, ha nálam aludnátok. Hanna elmehetne hozzátok? Neki is elmondjuk mi a szitu és vigyáz a szüleidre. Rendben.
- Én benne vagyok. – mondtam szipogva és erőltetetten a többiekre mosolyogtam.
- Én is. – motyogta Julie. Minden tekintett Kate-re szegeződött, aki csak csendbe burkolózva hallgatta mi történik.
Este mindenki megérkezett Adámhoz, a nappaliba ültünk. Mindent ellepett a síri csend, alig szólaltunk meg. Kellemes volt Adámhoz bújni, bár a csend kezdett kínossá válni még se szólalt meg senki.
- Halihó. – szólalt meg egy mély hang.
Nem ez nem lehet. – futott át az agyamon. – Ez nem lehet igaz. – nyögtem.
- Senki nem mehet ki. – adta ki az utasítást Adam.
- Ez az, aki megölte Marcust? – kérdezte Kate. Ahogy ránéztem észrevettem, hogy fortyog benne a düh és bármelyik percben képes kitörni. A szemeiben tükröződő fájdalom és az arcára száradt könnyek viszont sebezhetővé tették. Ezért inkább nem szóltam semmit csak bólintottam. Több se kellett neki és meglódult az ajtó felé. Még Adam sem tudott utána kapni.
- Te szemét gyilkos… - üvöltötte teli torokból.
- Ajaj, az itt hagyott barátnő. – mondta a férfi és megragadta Kate kezét.
- Ne… - síkoltottam. Adam megszorította a kezemet.
- Nem mehetsz ki, majd én elintézem. – mondta Adam és kilépett a házból. Julie hüppögésére lettem figyelmes. Hátra néztem, ott kuporgott a kanapén, megmozdulni alig mert a félelemtől. A következő pillanatban minden olyan gyorsan történt… Kate síkoltott kirohantam, hogy megnézzem mi történt, mikor megpillantottam, hogy Kate szeme könnyes a vérét meg, azaz iszonytató szemét szívja. A teste megrándult a fájdalomtól, szemeiből eltűnt minden, még egy csepp remény sem maradt. Ahogy ökölbe szorítottam a kezem, a körmeim a bőrömbe vágtak és kiserkent a vérem. Mindkét vámpír azonnal rám nézett. Az idegen férfi abba hagyta Kate csapolását és, mint egy rongybabát úgy dobta el a testét. De Adam megelőzte és mielőtt belőlem is kedve szerint lakmározhatott volna belökött a házba, olyan erővel, hogy nem bírtam talpon maradni, neki estem a kanapénak, majd az erőtől átzuhantam rajta és valahol a falnál kötöttem ki.
Résnyire nyitottam a szemem, próbáltam felállni, de nem ment. Rettenetesen sajogtak a végtagjaim. Julie felállt oda ment az ajtóhoz és mormogni kezdet valamit. Nem tudtam mi történik, Julie csak így kisétált az ajtónak, miközben még mindig mormolt egy bizonyos szöveget, ami feltűnt, hogy folyamatosan ismétlődik. A fájdalom belém hasított mikor fel akartam állni. Összeszorítottam a fogaimat és megint megpróbáltam, a fájdalom még elviselhetetlenebb volt, de nem érdekelt csak talpon akartam maradni. Abban a percben megláttam Kate élettelen testét, ha nem látom, hogy a mellkasa ritkán, de emelkedik, azt hinném halott.
- Kate… - suttogtam, a szemembe könnyek gyűltek, a világ elhomályosult, a fejem rettenetesen fájt, a szívem zakatolt. Nem lehet, tettem egy lépést előre. – Nem ájulhatok el. – motyogtam, alig jött ki hang a számon.
Julie jelent meg Kate mellett és látszott rajta, hogy erőlködik, amint próbálja berángatni a házba. Tettem előre még egy bizonytalan lépést. Julie beért a házba Kate-tel és összeesett. Már nem bírtam mozogni, a lábaim nem engedelmeskedtek nekem. A térdeim elgyengültek és összerogytam.
- Kate, Julie, Lune… - hallottam meg a hangját. Olyan riadtan és gyengén csengett… Minden erőmet összeszedve felnéztem, Adam több helyen is vérzett éppen, hogy bejutott a biztonságot nyújtó házba, mikor az idegen neki akart menni, de csak a láthatatlan vonalat találta el az ajtóban. A testem remegni kezdett és alig fogtam fel ezt az egészet.
- Ha Kate… - kezdte Adam, de nem bírta befejezni összeesett.
- Fel kell állnom. – nyögtem, nagy nehezem feltápászkodtam és oda bukdácsoltam Kate-hez. Felemeltem a fejét és Adam karjáért nyúltam, amiből így is folyt a vér. Gyengéden odanyomtam a kezét Kate szájához. Nem telt bele sok időbe mire Kate automatikusan lenyelte a zavaró folyadékot. Felemelte a kezeit és ráfogott Adam karjára, nagy kortyokban nyelte a vért. Mire Adam magához tért és azonnal elrántotta a kezét. Bűntudatosan néztem rá. Kate szeme kinyílt és, mintha semmi sem történt volna odakúszott hozzám lenyalta a vért a tenyereimről. Végezetül megnyalta a száját és kirontott a házból.
- Hívj be! – sziszegte.
- Gyere be! – mondtam egyedüli emberként, mire Kate nyugodtan besétált és leült a fotelba. Rám mosolygott, mintha fel se fogná mi történt, amíg meg nem látta a nem mesze az ajtótól ácsorgó idegent.
- Te… - mondta, hangjában nem volt egy csepp jó indulat se.
- Nem! – kiáltotta Adam. – Azt mondtam senki nem megy sehova. Azaz elmebeteg ölte meg Marcust. Felfogtad? – A kérdést Kate-nek szegezte, aki rémülten meredt rá. Azt hiszem fel fogta mi történt és azt is, hogy belőle mi lett.
- Én… én… - sajnálom… - mondta, ajka lefelé görbült és könnyek gördültek le az arcán. – Nem akartam. Nem akarok. – nyögte, aztán a testét megrázta a zokogás. Oda akartam menni hozzá, de nem bírtam, minden olyan sötét lett a fejem ismét rettenetesen bevertem.
Hunyorogtam az arcomat érő erős fénytől. Mozgást éreztem magam felett, résnyire nyílt szemekkel próbáltam kitalálni mi történt.
- Kate? – nyöszörögtem.
- Itt vagyok. – szorította meg a kezem,- ami túl hideg volt. Hirtelen képek kúsztak be elém. A tudat, hogy mi lett ólomsúlyú kőként zuhant a szívemre.
- Jól vagy kicsim? – szólalt meg Adam és magához húzott.
- Azt hiszem. – suttogtam. – De a fény…
- Milyen fény?
- Fény…
- Kate még nem kapott gyűrűt nem mehet fényre. – mondta halkan Julie. – És nem tudom, hogy kell… - csuklott el a hangja.
- Túl erős a fény. – ismételtem meg.
- Kapcsoljátok le a villanyt. – adta ki a parancsot Adam. Pár másodperc múlva eltűnt a fény. Kinyitottam a szemem és túl gyorsan ültem fel, szinte beleszédültem. Körül néztem a szobába. Julie az egyik fotelba kuporgott. Kate mellettem áll szeme hol szikrákat szórt, hol pedig rémülten cikázott. Adam a másik oldalamon álldogált. Megdörzsöltem a szemem és hosszú percekig néztem a szemébe.
– Hiányozni fogtok… - suttogtam.
- Miről beszélsz? – kérdezte Adam.
- Holdfogyatkozás. – feleltem oly könnyedén, de nem tudtam miért. Értetlenül néztem szét.
- Mi fog történni holdfogyatkozáskor? – kérdezte Julie.
- Halványlila gőzöm sincs róla.
- Az jó… - nevetett Kate. Próbálta oldani a feszültséget, bár a szemében ugyanúgy rémület látszódott, mint mindenkinek a szobában.
- Tudom, hogy jót akarsz, de ez most nem fog menni. Inkább keresünk erről valamit az egyik könyvben. Julie találtál valamit érdekeset a holdlényekről vagy Szophiáról.
- Azon kívül, amit eddig is tudunk nem. – rázta meg a fejét.
- Az baj.
- Az, az. Akkor nézzük át újra az anyagokat. Lune, te meg hátha megérzel még valamit.
Az idő gyorsan telt, a könyvkupacok meg egyre nagyobbak lettek mellettünk, hiába rágtuk át magunkat egy csomó könyvön nem igazán jutottunk sokra.
- Eszembe jutott valami, Adam van laptopod ugye? Internet kapcsolattal? – kérdeztem, felvillanyozva.
- Persze, mindjárt hozom. – válaszolt és el is tűnt. Alig jutott időm pislogni és már meg is jelent kezében a kért tárgyal.
- Köszi. – mondtam, puszit nyomtam az arcára és buzgón gépelni kezdtem.
- Hogy vagy? – kérdezi.
- Jól. – mondtam, a számat egy vonallá préseltem. Zöld szemei, kíváncsian fürkészték az arcomat. Lágyan elmosolyodott. – És te?
- Én teljesen jól vagyok. Otthon folyik a szokásos dráma, de engem ma szerencsére ebből kihagytak. – mondta nevetve.
- Nekem mondod. – mondtam. Végig simítottam hosszú szőke hajam, és egyik kezemmel a vállamra dobtam.
- Oké, Mrs. Tökély… menjünk be… - mondta. – Itt kezdek jéggé fagyni.
- Én régebb óta állok itt… - tudattam vele. Ásítottam egy nagyot és a hideg végig futott a hátamon. – Na, jó menjünk be, mert hóember lesz belőlünk.
- Egyet értek. – mondta és elindultunk az épület felé. Kinyitottam az üvegajtót és hagytam, hogy Julie menjen be előbb. Az aulában már Kate várt. Feketére festett haja loknikban lógott az arca mellett.
- Egy árnyalattal sötétebb, mint ez előtt… - mondtam mosolyogva és neki is három puszit adtam, egy ölelés után.
- Na, de ügyi vagy… már teljesen képben vagy a hajszínekkel kapcsolatban. – mondta nevetve.
- Ja, csak szeretnéd… - mondtam mosolyogva. – Ennyit csak meg tudok jegyezni abból, amit belém tömtél… már nem is tudom mennyiszer.
- Hah. – mondtam sértődötten. – De így igaz.
- Na, látod. – mondtam mosolyogva, időközben a hajam hátra csúszott és összevissza állt. Elkezdtem igazgatni újra és újra copfba fogtam és egyik vállamról a másikra pakolgattam. Majd egyszerűen csak visszadobtam a hátamra a táskámból elővettem egy fésűt és kifésültem belőle a gubancokat.
- Mrs. Tökély… kész vagy? – kérdezte Julie.
- Aha. – mondtam durcásan, azért még egyszer átmentem a fésűvel a hajamon.
- Már gyönyörű vagy. – mondta Kate.
- Lune, tényleg szép vagy hagyd már a hajad. – mondta Julie.
- Jó. – mondtam és gyorsan elraktam a fésűt. Kate és Julie önelégülten mosolyogtak és elindultunk a terem felé. Ledobtam a táskát a padom mellé és leültem a székre. Előszedtem a könyveket és a tolltartómat. Kate és Julie elém ültek le és ők is kipakoltak. Előre dőltem és könyökölni kezdtem a padon. A tanár hamarosan megjelent, egy gyerekkel… egy nagyon helyes fiúval… az oldalán.
- Jó reggelt mindenki! – mondta a tanárnő. – Ő itt Marcus, az új osztálytársatok.
Mosoly fagyott az arcomra, felegyenesedtem és egyenesen mogyoró barna szemébe néztem. Haja sötét volt. Mindene vadonatúj.
- Helyes. – motyogtam az orrom alatt.
- Az. – mormogta Kate és Julie egyszerre.
- Üljön le Lune mellé. – mondta Mrs. Gray. A fiú csak bólintott és mellém ült. Hatalmas mosollyal fogadtam.
- Szia. – köszöntem halkan. Intett nekem és mosolyogva leült.
- Nézhetem? – kérdezte és egyik kezét a kezemre rakta. Az érintésétől végig futott a hátamon a hideg. A látásom elhomályosult… a hideg kirázott és elrántottam a kezemet. A szívem a torkomba dobogott.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Igen. – mondtam, bólintottam egyet a levegőt kapkodni kezdtem.
- Biztos? Olyan fehér vagy, mint a fal. – mondta, csak újra bólintottam és közelebb toltam hozzá a könyvet. Marcus szeme kíváncsian fürkészte a tekintetemet.
- Minden rendben van. – mondtam bizalmasan. – Tényleg.
Óra után együtt mentünk ki a teremből. Kate és Julie egymásra mosolyogtak és követtek minket. A következő terem felé vettük az irányt. Egésznap velünk lógott. Ezt egyikünk sem bánta jó volt vele lenni, rendes volt és szerintem Julie és Kate is szimpatikusnak találta. Marcus kedvesen mosolygott. Egyikünk sem kezdte elmesélni az élete történetét, de én újra előhalásztam a fésűt. Kate mosolygott… Julie grimaszokat vágott. Marcus meg csak csendesen és összehúzva ült egy padon. Megborzongtam.
- Hideg van. – sóhajtottam.
- Az… - mondta Kate és közelebb húzódott. Julie elnevette magát, Kate grimaszolt… Marcusnak megnevetnie kellett a mi eszementségünkön. Véletlenül újra hozzám ért. A hideg végig futott a hátamon, a látásom elhomályosult, a lábaim elernyedtek, de Marcus keze megvédett a biztos földet éréstől. Behunytam a szemem és vártam mikor lesz vége?
- Lune. Jól vagy? – kérdezte, a hangja aggodalommal telt meg. Mindenhol a forróság vett körül, a szemem-kinyitottam, de nem láttam rendesen. Újra csend lett körülöttem. Éreztem, ahogy a testem megrázkódik, de nem történt semmi. Ziháltam, a szívem hevesen vert. Próbáltam mély levegőt venni, de csak kapkodni tudtam… erőltettem a látásomat, de csak foltokat láttam, arcokat körülöttem, de csak hármat tudtam felismerni… Kate, Julie és Marcus… éreztem az erős kezeket a hátamon és a térdem alatt. Éreztem minden mozdulatot. Gyenge voltam, a látásom… nem érzékeltem a körülöttem levőket. Csak egybe voltam biztos, a kezek a hátamon és a térdem alatt… akinek a mozdulatait érzem, az Marcus. Hiszen ő ért hozzám mikor rosszul lettem, de lehet ennek valami köze egymáshoz. Éreztem az arcomra áramló meleget, hallottam a körülöttem lévő morajlást… majd a puhaságot alattam és azt, ahogy megszűnt az érintése. Pár percig még mindig nem bírtam koncentrálni, a látásom kezdet kitisztulni… kezdtem felfogni mi történik körülöttem. Mikor végre rendesen láttam, rögtön Marcus aggodalmas arcát láttam meg. Kapkodtam a levegő után, a szívem majd kiugrott a helyéről.
- Lune, jól vagy? – kérdezte meg újra. Csak bólintottam, beszédre nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon.
- Hagyják a kisasszonyt pihenni. – hallottam meg a nővér hangját.
- Ne… - suttogtam.
- Lune… jobban leszel… hagyják, kérem… Lune… nem akarom itt hagyni. – nem tudtam ki mit mond, csak szöveg foszlányokat hallottam.
- Ne… kérem. Hadd maradjanak. – mondtam halkan… alig hallhatóan, de határozottan. Tudtam mit akarok, és az biztosan nem egyezik azzal, amit az iskolaorvos mond.
- Nem akarja, hogy elmenjünk. – mondta Kate, láttam fekete loknis haját, de az arcát nem… háttal ál. Majd Marcus sötét haját is megpillantottam, éppen ebben a pillanatban megláttam mogyoró barna szemeit.
- Kérem. – mondta.
- Hadd maradjanak. – nyöszörögtem. – Kérem.
- Rendben van. – mondta végül. A barátaim leültek és az orvos már csak velem foglalkozott. – Hogy érzi magát kisasszony?
- Jól. – mondtam, de a haszontalan próbálkozás az ülésre… valószínűleg ezt kellően megtagadta.
- Valaki el tudná mesélni mi történt?
- Hát már első órába fehér volt, de most összeesett… utána elkaptam és idehoztam. – mondta Marcus.
- Nem láttam rendesen… hideg futott végig a hátamon. Majd alig hallottam és csak azt éreztem, ahogy visz… az erős kezeket a hátamon és a térdem alatt. – mondtam. – Csak nem tudom… egyszerűen…
- Ezek kedvesem az elájulás tünetei. De semmi furcsát nem tapasztalt? – kérdezi a doktornő.
- Nem. – mondtam. Pedig közvetlen a rosszul létekkor Marcus mindig megérintett, de annak mi köze lenne ehhez. Nem értettem… kirázott a hideg.
- Próbáljon felülni. – mondta a doktornő. Marcus rögtön jött és segített. Felültem, szétnéztem a fehér orvosi szobába. A fejem hátra hanyatlott és nem bírtam tartani magam. Marcus átkarolta a vállamat és úgy tartott, a fejem a vállán nyugodott. Éreztem a doktornő minden érintését körülöttem.
- Fektesse vissza, ön meg szorítsa ezt. – mondta és egy hőmérőt dugott a hónom alá. Marcus arra az oldalamra fektetett és tartotta a hátam. Olyan gyengének éreztem magam. Egyszerűen, mintha nem is élnék. A hőmérő csipog, Marcus a hátamra fordít, a nővér pedig kiveszi és megnézi a hőmérsékletet.
- Harmincnyolc, kettő. – mondja a nő.
- Az nem jó. – dünnyögöm. Olyan erőtlen vagyok…
- Lune kicsim… az iskola zár… gyere, menjünk haza. – hallottam meg anyám hangját. Felültem és kinyitottam a szemem. Anya segített felállni és elvitt a kocsiig. A kocsiban, apa és a húgom ültek.
- Jól vagy, Lune? – kérdezte apa.
- Igen. – bólogattam. Beülök a kocsiba, anyával együtt és elindulunk, a motor felbőgött.
- Holnap mész suliba? – kérdezte anya, miközben a térdemre rakta a kezét.
- Szeretnék… tudod, van az a helyes új fiú. – mondtam nevetve.
- Oké. – mondta mosolyogva. A húgom négy évvel volt fiatalabb nálam, barna haja loknikban hullott a vállára.
- Lune, hogy hívják az új fiút? – kérdezte Merion.
- Mit érdekel az téged? – kérdeztem… anya hátra nézett szemeivel kérlelt, hogy ne veszekedjünk. – Marcus.
- Szép név. – mondta nevetve és a haját tekergetve.
- Te csak szállj le róla, ő az enyém… - mondtam.
- Nem akartam elhappolni előled… amúgy is sokkal több esélyem lenne. – mondta nevetve.
- Áh, te fiatal vagy hozzá… csak tizenkettő vagy.
- Hé, nem sokára tizenhárom. – mondta.
- Igen, akkor én tizenhét. – mondtam és felhúztam az orrom. Hátra dőltem a kocsiba és behunyt szemmel hallgattam a zenét.
- Kicsi, azt mondta a védőnő, hogy lázad volt. – mondta anya végül.
- Igen… - mondtam halkan. – És?
- Mit és? – emelte fel a hangját apa. – Elájultál, lázad volt… De te holnap menni akarsz iskolába.
- Még szép. – mondtam. – Tudod lesz, aki elkapjon, ha elájulnék. – mondtam és beleharaptam az ajkamba.
- Ja, értem. Szóval Lune, pasizni akarsz a betegeskedésed ellenére.
- Pontosan, de nem vagyok beteg. – mondtam, teljesen jól érzem magam. Nem szédülök meg semmi. Fázni, fázom, de tél van, ki csodálkozik… hát én nem.
~Összerezzentem, amikor apa hirtelen fékezett.
- Mi történt? – kérdeztem ijedten. A kocsi eleje lángolt, apa az övével vacakolt. Anya sikoltozott és gyorsan kicsatolta az övét és kipattant a kocsiból. Rögtön kinyitottam az ajtót és kikapcsoltam az övemet, a húgom ugyanúgy szenvedett, mint apa. Elkezdtem szenvedni vele és még időben ki tudtunk szállni. Anya hozzánk futott és a földre rántott minket. A kocsi hangos robbanással gyulladt ki. A testem remeg, félelemmel teli minden perc, anya keze a hátamon volt. Merion sikított és közelebb húzódott.
- Apa. – sikoltottam. – Nem. – a szemem könnybe lábadt, és anyát öleltem. Merion keze remeg, anya vállára teszi és összekuporodik.
- Nem, lehet… - suttogta anya. Szeme teli volt kétségbe eséssel és fájdalommal. Rázkódott a teste a zokogástól.~
Hirtelen kinyitottam a szemem és láttam, hogy minden rendben van. Kapkodva vettem a levegőt, a szívem majd kiesett a helyéről.
- Lune, jól vagy? – kérdezte anya.
- Igen. – mondtam, vettem egy mély levegőt és próbáltam megnyugodni. – Hadd szálljak ki… kell a friss levegő.
- Rendben. – mondta anya. Kiszálltam a kocsiból mikor az megállt. Amikor elhajtott mellettem kikapcsoltam a telefonomat és csak sétálgattam az utcán. Egyre sötétebb és egyre hidegebb lett – a szemem egyre jobban hozzá szokott a szürkülethez. A kezem remegett és a körmeim lilák lettek. De csak tovább sétáltam, amikor már majdnem besötétedett elindultam hazafelé. Épp egy sötét utcán mentem át – mikor rosszul lettem, szédülni kezdtem és elhomályosult körülöttem minden. A fejem erőből csapódott a betonnak. Éreztem magam alatt folyni a meleg ragacsos folyadékot. Egyre kevesebbet észleltem a körülöttem lévő dolgokból. Halk neszek a szemetesek mögött. A sötétség egyre jobban észre vehető volt. Én pedig csak feküdtem ott – tehetetlenül, mint valami csecsemő. Szuszogó légzésem egyre lassult és csak nehezebb lett – megszerezni az élethez szükséges oxigént. Fejem elernyedt, a szám elnyílt a szemem pedig lecsukódott. Nem adhatom fel – gondoltam, megerőltettem magam és felemeltem a fejem. A hasamra fordultam és felemelkedtem. Erőlködtem, hogy fel tudjak állni. A fejemhez kaptam a kezem – végig folyt rajta a vér. Eltántorogtam a falig és abba kapaszkodtam. Kibukdácsoltam az utcából egy másikba, ahol több volt a fény. Marcust pillantottam meg a fal mellett. A lábam elgyengült és összerogyott alattam.
- Lune. – hallottam Marcus kétségbe esett szavait. Kezei rám tapadtak és próbált megtartani. Gyengének éreztem magam. A vér átáztatta mindenem… Marcus a kezébe vett és elindult velem. Nem tudom hova visz. Zsongáslett körülöttem, remegni kezdtem. Most éreztem csak igazán a hideget. Ahogy éreztem épp lehámozták rólam a ruhákat.
- Ne kérem, hagyjanak… – mondtam, de a hangom elhalt. Ők csak folytatták, meleg vízzel mosták le az arcomat és a nyakamat. Adtak rám valami hálóinget. A fejem előre csuklott – a testem elernyedt.
- Lune, kicsim… - hallottam anya hangját. A szememet csukva tartottam – csak az egyik kezem-emeltem fel és tapogattam ki hol van.
- Mi történt? – kérdezte apa.
- Csak levegőre volt szükségem… sétáltam és az egyik utcában nem éreztem jól magam és összeestem, akkor ütöttem be a fejem. Felküzdöttem magam és kibukdácsoltam az utcából, ahol Marcusszal találkoztam. Ő pedig behozott ide. –mondtam halkan… alig hallhatóan.
- Jól tette. – mondta anya, erőltettet mosollyal. Kinyitottam a szemem és láttam Marcust az ágyvégében, anyát és apát az ágy két oldalán. A szoba fehér volt, a sarokban lévő csap körül szépen kicsempézve. Körbe pillantottam, Marcus arca elgyötört volt, mogyoró barna szemei engem néztek. Elgyengülve döntöttem hátra a fejemet. Mély levegőt vettem, erőtlenül próbálkoztam felülni. Végre sikerült, kifordultam az egyik oldalra, és óvatosan a linóleumra raktam a lábamat. Felálltam és az ágy segítségével, elmentem Marcusig átöleltem.
- Köszönöm. – suttogtam a fülébe.
- Természetes. – mondta, puszit nyomtam az arcára, majd segített visszafeküdni.
- Meddig kell itt bent lennem? – kérdeztem.
- Azt mondták két-három nap. Pár vizsgálat és, ha minden rendben haza jöhetsz. – mondta anya.
- Áh, szuper itt szenvedek napokig.
- Majd minden nap meglátogatlak. – mondta mosolyogva Marcus.
- És mi is itt leszünk. – mondta anya.
- Szuper. – mondtam és egy kicsit elmosolyodtam, pedig határozottan Marcus társaságának jobban fogok örülni. De hát mit tehettem ők a családom. És nekem szűkségem van rájuk. De mostanában annyira vágytam a szerelemre. Annyira akartam. Hiába voltam szép, de az osztályban rangsor alakult ki és én meg a barátnőim a legalján voltunk. Tudom, egoistának hangzik, hogy szép vagyok. De mindenki ezt mondja. Csak sajnos tudjátok, minden osztályba van ilyen. És nálunk ez sajnos nagyban megváltoztatta a felállást. Attól, hogy én nem vagyok az a fajta, akit mindenki kritizál. Lehetek jó társaság. Nem? Marcus érintése törte meg a gondolat menetemet.
- Mennem kell. – mondta és megpuszilta a homlokomat. – Vigyázz magadra te… ez az első napom ebbe a suliba és téged hozhattalak be a kórházba.
- Bocs már… biztos az én hibám… - mondtam nevetve, kicsit sértődést játszva, de azért vidáman.
- Amúgy is ezzel csak jobban megismertelek. – mondta mosolyogva és megsimogatta az arcomat, majd megfordult és elindult az ajtó felé. Mielőtt elment volna visszaintett.
- Nagyon helyes. – mondta anya, és egyik szemöldökét felhúzta.
- Igen, az. – mondtam, sóhajtottam egyet és elnevettem magam. – Igen, helyes. – mondtam kicsit túlfűtve.
- Oké, ez meggyőző volt. – mondta apu. Csücsörítettem a számmal majd elnevettem magam.
- Látom jobban vagy. – mondta anya.
- Csak a kedvem. – mondtam mosolyogva.
- Az is jó. A nevetés is gyógyít. – mondta anya mosolyogva és megsimogatta a karomat.
A napok olyan lassan teltek, Marcus minden nap eljött és sokat nevetgéltünk. Egyszer-kétszer Kate és Julie is benézett. Legtöbb időt még is Marcusszal töltöttem, nagyon jó volt vele. Amikor belépett a mosolya máris jobbá tette a napom. Hiába volt például vérvétel vagy bármi. Nagyon rendes volt tőle, hogy minden nap meglátogatott.
- Mit gondolsz rólam? – kérdeztem.
- Szép vagy, kedves. Jó indulatú. És mindent elérsz, amit akar. - mondta és nyomott egy puszit az arcomra.
- Csak ide? – kérdeztem, majd a homlokomat, a fülcimpámat és a nyakamat is megpuszilta.
- Nem. – suttogta a fülembe, majd megcsókolt.
- Erre gondoltál? – kérdezte halkan és gyengéden. Az arcom vörös volt és csak bólintani tudtam. Marcus újra megcsókolt. – Már nem bírtam tovább. Annyira vonzódtál, hogy már nem tudtam ellenállni.
Csak mosolyogtam, kezem a hátára tettem.
- Köszönöm. – suttogtam. Egy nővér jött be a szobába.
- Ha akar, még ma távozhat. – mondta. – Csak ezt írja alá.
Szemem felcsillant és felpattantam, hogy aláírjam a papírt. De túl gyorsan álltam fel, kicsit megszédültem és Marcusba kapaszkodtam. Segített oda menni, tartott, míg aláírtam a papírt. Felhívtam anyáékat.
- Én, elvihetlek haza. – mondta Marcus halkan, miközben a nyakamat csókolgatta.
- Köszönöm. – mondtam és felé fordulva megcsókoltam.
- Szeretlek. – súgta a fülembe.
- Én is. – dünnyögtem az orrom alatt. Majd megint megcsókoltam, átöleltem és nem akartam elengedni.
- Öltözz fel. – mondta és tett egy lépést tett hátra. Kikerestem a táskából egy kardigánt, pólót és farmert. Gyorsan átöltöztem, Marcus segített összekapkodni a ruháimat, majd elindultunk a kocsijához. Hozzá simultam és úgy mentünk el a kocsiig. Beültem az anyós ülésre ő meg mellém. A motor felbőgött és elindultunk. Hamarosan már otthon voltam, bekísért a házba.
- Marcus, gyere, ebédelj velünk. – mondta anya kedvesen és hívogatón.
- Köszönöm, de nem vagyok éhes. – motyogja.
- Jaj, ne kéresd már magad. – mondtam és belé karoltam. A hideg kirázott attól, hogy hozzá értem, de tovább rángattam az asztal felé. – Légy szíves. – fordultam felé mosolyogva könyörgő szemekkel. Aminek szemmel láthatólag nem tud ellenállni és követ minket a konyhába. Anya épp most terít meg még egy fő részére. Az asztalon négy külön tál van. Rizs, krumplipüré, görög saláta és rántott hús. Felcsillan a szemem és vágyakozva nézek az asztalra.
- Üljetek le. – mondja mosolyogva anya. Leülünk egymás mellé.
- Szedhetek? – kérdezem. Anya csak bólint és ő is leül. Hamar megesszük az elénk rakott ételt, de feltűnik, hogy Marcus alig evett valamit, amit kiszedett az is kevés volt.
Bementünk a szobámba.
Hallgattam az éjszaka csendjét. Kétségbeesve körbe néztem, a menekülő utat kerestem. Karjaimon a ruhám hosszú ujja lógott lefelé. Ujjaim remegtek. Éreztem az egyre gyorsabban hulló esőcseppeket az arcomon. A kontyom lassan kezdet szétcsúszni, a tarkómra és a homlokomra hajszála tapadtak.
- Ott van! – kiabálták mögöttem, a testem remegett alig bírtam megtenni pár lépést, mégis erőltettem magam, hogy futni kezdjek. Futottam a becsületemért, bele se bírtam gondolni ezek mit akarnak csinálni velem.
Megrázkódom, karmolászni kezdem a könyv kemény lapját és lerakom magam mellé. Átölelem a mellettem fekvő Marcust, a karja alábújtam. Marcus végig simította a hajamat és megcsókolt.
- Szeretlek. – suttogtam a fülébe.
- Én is. – mondta, a mosolya ragyogott. Két kis gödröcske jelent meg az arcán. Ellenállhatatlan volt meg kellett csókolnom, kényszert éreztem rá. Ajkunk összetapadt, majd kopogtak az ajtón. Nem érdekelt, se engem, se Marcust. Az ajtó kinyílt és anya lépett be rajta.
- Jaj, sajnálom. – mondta kissé zavarba, de ahogy ismerem, ő nem gyakran jön teljes zavarba a barátaim előtt. Élvezi, ha lejárathat. Most is elnevette magát, megköszörülte a torkát. – Szeretném, ha Lune elmennél fürdeni. Lassan kilenc.
- Igen, anya. – mondtam és megbánó pillantást vettek Marcusra.
- Amúgy is mennem kéne. – mondta Marcus mereven. Kézen fogott és elmentünk az ajtóig. Egyszerűen nem akartam elengedni. Csak csókolgattam, minden második másodpercben összeért az ajkunk. Anya megköszörülte a torkát, de nem érdekelt. Csak mély ölelésbe merültünk. Újra megcsókoltam.
- Most már ideje mennie. – mondta anya. Nem érdekelt újra megcsókoltam és egyre mélyebb lett az ölelésünk.
- Na, jó most már tényleg megyek. – mondta Marcus és tett egy lépést hátra. – Szia, Lune.
- Szia. – mondtam mosolyogva és újra megcsókoltam. – Szeretlek.
- Én is. – mondta és elment.
- Most már elmennél fürdeni? – kérdezte anya.
- Igen. – nyögtem és felballagtam a fürdőbe. Gyorsan lefürödtem és még egy-két óra facebook-ozás után elmentem aludni.
Reggel olyan jókedvűen keltem rögtön kiugrottam az ágyból és szaladtam a tükörhöz. A hajam kicsit feltűztem a többit pedig becsavartam. Szájfénnyel bekentem az ajkamat, majd összedörzsöltem. Fekte szemceruzával és tussal kihúztam a szemem. Szempilla spirál, óvatosan felkenve; Kész is. Gyorsan felkaptam valami szexit és lementem reggelizni. Persze reggeli után smink és haj igazítás. Majd gyorsan bekaptam egy rágót és elindultam gyalog a suliba. Az iskolába érve a szívem a torkomban dobogott, az ujjaim jéggé fagytak. A hajszálaim végén megfagyott a leheletem. Második óra után bementem a mosdóba és rendbe tettem magam. Ugyan olyan csinos voltam, mint amikor elindultam és másfél óra segített kiengedni. Marcus szinte minden szünetbe velünk volt. Éreztem hideg leheletét, az ajkait a nyakamon. Julie és Kate csak szemérmesen mosolyogtak és akárhányszor megcsókolt vagy én őt, ők elnéztek. Barbarát és a kis követőit megette a féltékenység, amikor Marcusszal láttak. De nem érdekelt szerettem Marcust és élveztem a közelségét.
Utolsó órában megint új diák érkezik. Julie és Kate teljesen oda van érte, a szemük csillog, az arcukon mosoly ül.
- Ő itt Adam. – mutatja be Mrs. Gray. Egyik oldalon sötét haja bele lógott a szemébe. A szeme sötét volt, de nem barna, mint Marcusé inkább kék. Gyönyörű szép sötétkék. Marcus szeme összeszűkülve, méregeti az új srácot. Nem tetszik ez nekem.
- Valami baj van? – kérdezem, kezeimet Marcus vállára rakva.
- Semmi. – mondja, de a szemét Adam-an tartja.
- Marcus, nézz, ide tudom, hogy baj van. Mi az?
- Semmi, Lune… csak hagyj… Kérlek. – mondta és elfordult, csak egy pillanatra a szemembe nézett… mogyoró barna szeme aggodalommal telt meg.
- Nem veszem be Marcus… mondd el mi a baj… addig nem hagylak békén.
- Semmi. Tényleg. – mondta a hangjában idegesség csengett. A fejem elfordítottam, és tekintettemmel az új fiú arcát fürkésztem. A szünetben rögtön oda mentem hozzá.
- Szia. – köszöntem neki mosolyogva.
- Hali. – köszönt ő is.
- Lune vagyok, nem a legnépszerűbb… ez igaz, de hát…
- Mit szeretnél? – kérdezte, a hangja nyugodt volt mégis ott lappangott benne a kíváncsiság.
- Csak, hogy… ő… gondoltam nem szeretnél egyedül bolyongani egész nap… és hát… csak… szeretném, ha…
- Ha veletek lógnék, mielőtt beszippantana a népszerűség. – fejezte be a mondatott.
- Valami olyasmi. – mondtam mosolyogva. Julie, Kate és Marcus jöttek felénk.
- Sziasztok. – köszönt Julie és Kate. Intettem nekik és odabújtam Marcushoz. – Nem jöttök el a parkba.
- Nekem van kedvem. – mondtam és Adámra.
- Nekem jó. – mondta mosolyogva.
- Szuper. – ujjongott Julie. Marcus kézen fogott és elindult a parkba a többiekkel. Mikor oda értünk a parkba, Julie, Kate és én rögtön leültünk egy padra, a fiúknak már nem volt helyük.
- Beleülhetek az öledbe? – kérdezte Marcus.
- Ne, már bocsi, de akkor inkább én a te öledbe. – mondtam mosolyogva és felálltam a padról, megvártam, hogy Marcus leüljön és kényelmesen elhelyezkedtem az ölébe. Adam mosolyogva állt és hol egyikre, hol másikra nézett. De látszott rajta, hogy inkább állva marad. Órákon át beszélgettünk, nem tudtuk megunni egymás társaságát, míg nem olyan este nyolc körül anya hívott, hogy most már ideje lenne haza mennem.
- Sziasztok. – köszöntem Julie és Kate megkapta a szokásos három pusziját majd Marcusra néztem. – Haza kísérsz?
- Bocsi ma nem tudlak… - mondta és nyomott egy puszit az arcomra, majd megcsókolt. – Szeretlek. – suttogta a fülembe intett a többieknek és elment.
- Én, haza kísérhetlek. – mondta Adam. Julie és Kate felhördültek. – De előbb titeket. – nevetett Adam. Rám mosolygott és egyik kezét felém nyújtotta, de én inkább kitértem. Megráztam a fejem és elindultam Julie és Kate háza felé. Mivel, hogy szomszédok voltak és a sulitól kb. 5 percre. A parkból alig 15 perc alatt oda értünk, utána Adam meg én mentünk tovább hazafelé. Folyamatosan mosolygott, a tekintettem az övét fürkészte. Néha én is rá mosolyogtam, kb. az út közepén újra a kezét nyújtotta. Félénken még is felé nyújtottam a kezem, most vettem csak észre, hogy remegek. Nem volt hideg, legalábbis én nem éreztem.
- Fázol, miért remegsz? – kérdezte Adam aggodalmasan.
- Nem… én, hát… nem tudom. – mondtam. Magához húzott és átkarolt. Arcom égett és minden vér oda szökött. Még jobban remegtem, de az érintése olyan kellemes volt. A közelében egyszer sem jutott eszembe senki. Mélyen a szemébe néztem, és kiélveztem a pillanatot, amikor a szemei magával ragadtak és elmámorítottak. Körülöttem minden olyan sötét lett csak a sötétkék szempár volt. Csak Adam senki más. Nem tehetem róla, de a szám elnyílt és várakozóan tekintettem rá. A közelsége a szemei… de aztán hirtelen megszűnt a varázs, körülöttem nyugodtság volt, kezei tartottak. Pár sarok és otthon voltam.
- Köszönöm. – leheltem.
- Nagyon szívesen hölgyem. – mondta és mélyen meghajolt, majd mind kettőnkből kitört a nevetés.
- Na, jó most már megyek. A húgom… hát igen. – mondta nevetve.
- Hány éves? – kérdeztem, pontosan nem tudom miért csak kicsúszott a számon.
- Most tizennégy. – mondta mosolyogva.
- De jó nekem. – mondta Merion mögöttem.
- Merion, légy szíves békén hagynál.
- Miért? Nem vagyok már kislány. – mondta mosolyogva. Nem érdekelte, hogy idegesít, persze ez rá vall. Oda jött hozzánk, és rá mosolygott. – Hogy is hívnak? Marcus?
- Nem, Adam vagyok. Te meg, ahogy hallottam Merion. Szép név. – mondta mosolyogva Adam.
- Köszönöm. – motyogta Merion. Szuper, kolonc a nyakamra…
- Épp indulni készültél… nem? – kérdeztem félénken Adam felé fordulva.
- Ja, igen haza kéne mennem Hannához. – mondta mosolyogva. – Ha van, kedvetek hétvégén kocsival eljövök értetek… gondoltam az első napon nem azzal kéne felvágni. – mondta nevetve.
- Jó. – mondtam mosolyogva. – Ugye Merion is jön? – kérdeztem már egy kicsit leverten.
- Igen. – mondta mosolyogva, végig simította a kezem. – Holnap találkozunk, sziasztok.
Becsuktam az ajtót és felszaladtam a szobámba. Lezuhanyoztam és hamarosan aludni mentem, este sokáig forgolódtam, de aludni nem bírtam. Már világosodott mikor elbírtam szundítani.
Reggel a telefonomra keltem és lenyomtam, majd fél álomba kikeltem az ágyból betántorogtam a fürdőszobába és megmostam az arcom. Felöltöztem és lementem reggelizni. Felkaptam a táskám és kimentem a házból, furcsa látvány fogadott, fekete Volvo benne a húgom és Adam.
- Gyere, szállj be! – kiáltott Adam. Oda mentem a kocsihoz, kinyitottam az ajtót és beültem az anyósülésre. Adam tekintetét fürkésztem, megnyugtatóan a combomra rakta a kezét és mosolygott. Nem tehettem mást én is mosolyogtam. Merion felnevetett és a két ülés között kidugta a fejét.
- Indulhatunk? -. kérdezte Adam felé fordulva.
- Ja, igen persze. – mondta Adam kizökkenve a nyugalomból. Levette a kezét a lábamról és elindultunk. Suliba érve Merion kipattant a kocsiból, egy, köszi-t, kiáltott be az ablakon és lelépett a barátnőivel.
- Hát, köszi. – suttogtam a fülébe és egyszerre kiszálltunk a kocsiból. Nem messze megláttam Marcust a két barátnőmmel. Integetve mentem feléjük. Adam követett és megállt mellettem, amikor oda értem Marcushoz és a többiekhez. Marcus átölelt és csókot lehelt az arcomra.
- Szeretlek. – súgta a fülembe.
- Én is. – suttogtam magam elé. Ajka az enyémhez ért, és mohón telhetetlenül csókolt. Várta, hogy akarjam és én is akartam, megkapta a válaszom… Egyik keze a derekamra simult és oly könnyedén húzott magához még közelebb, az egész testem hozzá simult. Egyik kezem a nyaka köré fontam, lábujjhegyre álltam és még jobban csókoltam, akartam a közelségét. Valahogy megszűnt körülöttem a világ. Alig hallottam meg a csengőt.
Adam a hátamra rakta a kezét, ami bizsergéssel töltött el.
- Becsengettek.
- Rendben. – nyögtem fuldokolva. Adam felé fordultam és elmosolyodtam elindultam fel a lépcsőn Adam és Marcus követtek. Csak mosolyogtam, míg végig mentünk a folyóson és be az osztályterembe elfoglaltuk a helyünket egymás közelébe. Furcsán jól szórakoztam ma a suliba. Adam és Marcus folyamatosan szórakoztattak, de bűntudatom volt Kate és Julie miatt, mert mindig az orrom alá dörgölték, hogy két pasi is szédít. De ez nem igaz Adam csak barát. Délután megint a parkba mentünk sokáig beszélgettünk, és Marcus megint eltűnt ezért mindhármunkat Adam kísért haza, azaz megtettük gyalog négyen a gyalog utat Kate és Julie házáig, majd visszafelé a kocsijához csak sétáltunk egymás mellett a hidegtől belilultak az ujjaim és a szám.
- Te remegsz… - suttogta a fülembe Adam és átkarolt, érintése melegséggel öntött el, arcom égett és elpirultam. Rá néztem csak egy pillanatig a szemébe, de elragadott a látvány, csak egyszerűen magába húzott, mint valami fekete lyuk. Észre se vettem és ajkunk összeért. Olyan kellemes volt, melegített minden érintése, összeborzongtam. Közelebb húzott magához, egyre jobban akartam a közelségét. Egy pillanatra visszahúzott a valóság, megragadva az alkalmat eltoltam magamtól, remegve összerogyott térdekkel tágra nyílt szemekkel néztem rá. Egy percbe se telik, hogy a lábaim megadják magukat és a földre zuhanjak. Adam odaugrott hozzám és felkapott a karjaiba, átkaroltam a nyakát, arcom a mellkasához simult.
- Fel tudsz állni? – kérdezte.
- Igen. – motyogom, mire Adam óvatosan lentebb hajol, megvárja, hogy a talajra helyezzem a lábaimat és elengedjem a nyakát. Átkarolja a derekamat, és folytatjuk az utat.
- Tudod, én hallottam, hogy kórházba kerültél nem is olyan régen és ott jöttetek össze Marcusszal.
- Aha… nagyon rendes volt velem, de… - mondtam, aztán átgondoltam, hogy el kéne-e mondani mire gondoltam.
- De? – kérdezte, megálltunk és mélyen a szemembe nézett. – Történt valami?
- Nem, csak… lehet, hogy tök nagy hülyeség, de nekem az jutott eszembe, hogy talán az egész miatta van, mert mindig akkor lettem rosszul, amikor hozzám ért, de most már ezt nem érzem. – mondtam, kicsit gyerekesen, de határozottan.
- Lehet, hogy jól sejtetted… semmi sincs kizárva. – mondta és puszit nyomott a fejemre. Végig simította a hátamat és megölelt.
- Na, igyekezzünk, mert ide fagysz. – nevetett.
- Nem fogok. – mondtam mosolyogva.
- Na, de tényleg menjünk, mert sosem érsz haza.
- Jó. – nevettem.
Beültünk a kocsijába és elindultunk hazafelé. Nem sokára haza is értünk, elbúcsúztunk és felmentem a szobámba, felmentem a netre és csak elvoltam. Merion benyitott a szobába és elkezdte mondani a magáét.
- Melyik tetszik jobban? – kérdezte mosolyogva.
- Marcus. – mondtam magabiztosan, tudom, hogy vele járok, és nem kezdhetek ki egy másik fiúval, mint például Adam.
- Szerintem Adam helyesebb. – mondta Merion még mindig mosolyogva. – Tudom, hogy Marcusszal vagy együtt, de őszintén egy kicsit sem jön be?
- Talán egy kicsit. – suttogtam.
- Tudtam. – nevetett.
- De meg kell értened Marcusszal, vagyok, és nem kezdek ide-oda pasizgatni. – mondtam.
- Értem én, de mindent tudsz róla? Biztos vagy te benne? Biztos vagy benne, hogy vele kell lenned?
- Nem, semmi sem biztos, de hibáznunk kell. – mondtam.
- És tudod, hol van délutánonként? – kérdezte.
- Nem, de nem is ez a fő… csak azt tudom, hogy szeretem.
- És Adam… őt nem? – kérdezte.
- De kicsit igen. – mondtam.
- Akkor szerintem… szakíts Marcusszal, próbáld ki Adam milyen… vagy csak adj magatoknak időt… - mondta, de már nem mosolygott az arcán határozottság ült, mintha tudna valamit. Talán meg kéne fogadnom a tanácsát.
- Nem minden az, aminek látszik. – mondta Merion és kiment a szobából. Ledermedve ültem a széken és meredtem magam elé. Mi van, ha igaza van? Egy törölközőt és egy pólót alváshoz kaptam magamhoz és elmentem fürdeni. Megnyitottam a meleg vizet és hagytam, hogy a kádba folyón, míg én levetkőztem. Bele léptem a kádba és elmerültem a kellemes meleg vízbe. A gondolataim kattogtak, másra nem bírtam gondolni csak arra, hogy mi van, ha Merion igazat mond. Nem tudok róla mindent. Innentől kezdve csak erre gondoltam nem bírtam másra. Csak úgy ők lebegtek a fejembe. A gondolatok, csak úgy száguldoztak. Kimásztam a kádból és magamra csavartam a törölközőt, megtörölköztem és felvettem a pólóm és a bugyim. Behuppantam az ágyba és kényelmesen elfeküdtem, hallgattam a tévét és a plafont nézve gondolkodtam. Nem sokára elnyomott az álom.
Reggel anyám keltet… nem keltem fel a telefonomra, ez, hogy lehet? Na, mindegy… Felkaptam valamilyen ruhát, amit épp találtam… megfésülködtem meg mostam az arcom és lementem reggelizni, bekaptam egy kiflit és anya arcára puszit nyomva siettem ki az utcára. Adam a kocsijából intett, mögötte Merion már elterült a hátsó ülésen. Oda mentem behuppantam az anyós ülésre becsatoltam az övemet. A motor felbőgött és elindultunk. A napok unalmasan teltek, majd vége szombat lett. Reggel olyan tíz körül felkeltem felkaptam egy pólót, pulcsit és farmernadrágot hozzá egy zoknit és csizmát, kisimítottam a hosszúhajamat, megreggeliztem és fogat mostam. Merion, kék hosszú ujjú felsőben és fakó farmernadrágban volt egy fekete csizmával párosítva szőke haja copfba kötve. Az ajtó mellett állt és rám várt. Együtt léptünk ki az ajtón és már ott volt Adam mögötte pedig a jól megszokott kocsija.
- Sziasztok. – köszönt mosolyogva.
- Szia. – köszöntem. – Hali. – köszönt Merion.
- Gyertek, szálljatok be. – mondta és kinyitotta nekem a kocsi ajtót. Ilyet még nem csinált, de nem bánom; gondolkodás közben elmosolyodtam és beültem az anyós ülésre. Aztán Merion is beszállt a hátsó ülésekre, Adam pedig mellém a vezető ülésre. A motor felbőgött, a kocsi elindult. Hamarosan a házukhoz értünk. A fal fehér volt színpompás veranda és üvegajtó.
- Itt vagyunk. – mondja és kiszáll a kocsiból, gyorsan kinyitja nekem a kocsi ajtót és segít kiszállni. Bemegyünk a házba… az előszobába már egy hosszú egyenes hajú, frufrus vékony lány állt. Körülbelül akkora lehetett, mint Merion.
- Biztos te vagy Hanna. Én Lune vagyok és ő itt… - mondom, de közbe vág csilingelő hangján.
- Tudom, Merion. – mondta, majd elnevette magát. Olyan bájos volt…
- Na, hogy ezt így megbeszéltük; felmegyünk a szobába? – kérdezi rám nézve. Mosolyogva bólintok. Merion és Hanna egymásra néztek és nevetésben törtek ki. Adam megfogta a kezemet és gyengéden húzni kezdett a hosszú folyóson, gyors pillantást vettettem a két nevető lányra, majd mit sem törődve előre néztem, és felvettem a lépést Adammal. Beléptünk a szobájába, olyan szép volt… bézs színű falak, a szoba közepén egy hatalmas arany díszítésű ágy hozzá illő takaróval és párnával, az ágy két oldalán egy-egy éjjeli szekrény, az egyiken lila és rózsaszín virágok díszelegtek.
- Ez gyönyörű. – nyögtem ki.
- Tudom. – mondta és felkapott. – Mit kapok, ha elengedlek? – kérdezi.
- Semmit. – nyögöm, majd úgy tesz, mintha leejtene, és jobban szorítom a nyakát.
- Na, szóval? – kérdezi megint.
- Semmit. – mondom újra, majd magához szorít, szinte már levegőt sem kapok, arcomat mellkasába nyomom. – Engedj el. – suttogom fuldokolva.
- Mit kapok érte? – kérdezi újból és újból.
- Amit akarsz. – nyögöm végül. A szája fel felé görbül, és azonnal megbánom, hogy ezt mondtam, a szívem zakatolni kezd és levegőért kapkodtam, amint szorítása enyhült.
- Oké, akkor… kérek egy csókot. – mondta ki végül. Rárakott az ágyra, ráült a hasamra és az ágyhoz passzírozta a kezeim. Gyengéden mégis határozottan szorította a csuklómat.
- Megkapod… - suttogtam és megpróbáltam felemelni a fejemet, ő lehajolt és ajka az enyémhez ért. Hevesen csókolt és egy percre elragadott a szenvedély. Egyik kezem-kiszabadítottam és rátapasztottam az ujjaimat a tarkójára és magamhoz húztam… minél közelebb minél több csókért. Olyan szinten elragadott a hév, hogy mikor feleszméltem mindkettőnkön már csak alsó volt. Azonnal magamra rántottam a takarót, és elhúzódtam tőle.
- Sajnálom. – suttogtam. - Csak úgy elragadott a…
- Hév. – fejezte be a mondatott és magához húzott, a szívverésem felgyorsult és karjaim ügyetlenül fonódtak köré. Nem tudom meddig voltunk így összebújva, de tudom mikor szakadt meg a közelsége varázsa, amikor a húgom kopogtatott az ajtón Hannával együtt. Azonnal felkaptam a farmerom és magamra kaptam a blúzom. És Adam is felkapott egy nadrágot és egy pólót. Számomra érdekesen gyorsan. Aztán benyitottak.
- Mit szeretnétek? – kérdezte Adam.
- Csak megnéztük mit csináltok… - mondta Hanna.
- Semmi különöset. – mondtam, kikukucskálva Adam mögül.
- Tényleg? – kérdezte Merion.
- Igen. – mondta Adam és kitessékelte a lányokat.
- Na, mi legyen? - fordult felém.
- Nem tudom. – suttogtam és oda mentem hozzá.
- Folytassuk? – kérdezte, látszott benne, hogy éppen, hogy egy csöppnyi reménye van erre.
- Igen. – suttogtam. Megfordultam és az ágyra húztam, felé fordultam és magamra rántottam. Pár perc múlva már meg volt ugyan az a szituáció csak hozzá bújtam, olyan jó volt, a bőrömön éreztem az ő melegségét.
- Még tovább? – kérdezte suttogva.
- Ne. – leheltem. – Nem akarom.
Közelebb húzódtam hozzá, akartam a közelségét, de semmi mást. Minden egyre sötétebb lett, az ég szürke volt. Nagy pelyhekben kezdett esni a hó. Adam végig simította az arcom és csókot lehelt az ajkamra. Aztán, mintha megszűnt volna minden, eltoltam magamtól és felkaptam a ruháimat magamra. Adam értetlenül nézett rám, de ő is elkezdett felöltözni.
- Erről senkinek egy szót sem. – mondtam és megöleltem. – Jó?
- Igen. – suttogta a fülembe. – Csak a mi titkunk.
Rámosolyogtam, a szemembe nézett és ő is rám mosolygott. Puszit adott az arcomra és elnevettük magunkat. Az arcomat kezdte fürkészni, de nem igazán láthatott különleges dolgot. A szemem csillogott, szám fel felé görbült. Mutató ujját a szám elé rakta és az ajtó felé intett a fejével. Újra benyitottak.
- Anya hívott szeretné, ha elindulnánk haza. – mondta Merion.
- Rendben. – bólintottam. Adam hazavitt minket, ajkamat az övéhez nyomtam majd egy „szia” és becsuktam az ajtót magam mögött. Felmentem a szobába és azonnal felhívtam Marcust.
- Szia. – köszöntem neki gyorsan, kapkodtam a levegőt és kezemet a mellkasomra szorítottam.
- Szia, Lune. Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan.
- Nem, de találkozhatnánk holnap a parkban.
- Rendben. Lune, figyelj rám! Minden rendben?
- Igen… - mondtam magabiztosan remélve, hogy nem kérdezősködik tovább.
- O-ké. Szia, majd holnap találkozunk. – mondta.
- Szia. – suttogtam.
- Szer… - kezdte, de kinyomtam. Könnyek folytak végig az arcomon.
Elmentem lezuhanyozni, majd lefeküdtem és hallgattam a Tv-ét miközben a naplómat írtam…
- Nem tudom, mi legyen… mit titkol előlem? – suttogtam, sírva. – És mi van, ha semmit én meg… én meg elhamarkodottan döntök.
Zokogva aludtam el, annyira tanácstalan voltam, fogalmam sem volt mit kéne tennem.
Résnyire nyitottam a szemem, a napfény megvilágította az arcomat. Kikászálódtam az ágyból, elmentem lezuhanyozni, megmostam az arcomat halványan kifestettem a szememet. Felöltöztem és reggeliztem, majd felkaptam a kabátom a csizmám és a selyemsálam.
- Elmentem… - kiabáltam és kimentem a hideg levegőre. Húsz percet gyalogoltam mire a parkba értem. Összehúztam magam és remegni kezdtem.
- Szia. – köszönt és megölelt.
- Szia. – köszöntem és csókot leheltem az ajkára. – Beszélnünk kell!
- Rendben. Hallgatlak… - mondta kíváncsian.
- Hát először is… mit titkolsz? – kérdeztem.
- Semmit. – mondta.
- Hova tűnsz délutánonként? Mit kerestél ott pont azon az éjszaka? – kérdezgettem.
- Csak dolgom van… és akkor is csak el kellett intéznem valamit.
- Túl sok a kérdés… és el kell mondanom valamit… - mondtam halkan, elfúló hangon.
- Mit? – kérdezte, hangjában idegesség csengett, tekintette az enyémet és furcsán feszültnek tűnt.
- Majdnem lefeküdtem Adámmal. Már csak… már csak… bugyi volt rajtam… rajta meg bokszer. Sajnálom. – hadartam, és suttogtam az utolsó szót. – Én nagyon sajnálom.
Zokogni kezdtem, Marcus magához húzott és megcsókolt, de eltoltam magamtól.
- Azt hiszem jobb, ha vége. Ha szünetet tartunk. – mondtam hüppögve.
- Én is úgy gondolom. – mondta és végig simította a hajamat. – Sajnálom.
- Szia. – mondtam és elmentem.
- Várj, Lune! Haza viszlek.
- Köszi, de nem kell. – mondtam és futni kezdtem.
- Szia. – köszönt.
- Szia. – intettem hátra és mentem tovább.
Már majdnem haza értem, amikor rosszul lettem.
- Nincs sok. – suttogtam. A lábaim elgyengültek és összerogytak.
- Uram Isten… Lune. – Hallottam meg egy férfihangot, Adam. A karjaiba kapott, és kinyitottam a szemem. – Jól vagy? Mi történt?
- Jól, nem tudom… - mondtam könnyes szemekkel.
- Fáj valami? Miért sírsz? – kérdezte, miközben elindult valamerre és simogatta az arcomat.
- Nem fáj semmi. Szakítottam Marcusszal. – suttogtam és mellkasába temettem az arcom.
- Sajnálom. – mondta.
- Én csak… túl sok mindent nem tudok róla. – mondtam.
- Pszt. Nem kell erről beszélned.
Kinyitotta a kocsija ajtaját és segített beülni, majd ő is beszállt.
- Hívd, fel anyukádat eljössz hozzánk, Hanna most nincs otthon.
- Oké. És te mit kerestél arra?
- Épp hozzád indultam, hogy megkérjelek ugyan erre.
- Ja, oké. – nevettem. Felhívtam anyát és lebeszéltem vele.
- Jól vagy? – kérdezte és megvizsgálta az arcom.
- Igen… - mondtam mosolyogva. Nem sokára hozzájuk értünk. Kinyitotta nekem az ajtót Bementünk a szobájába, és leültünk az ágyra. Magához húzott és szorosan ölelt. Ujjai cirógatták a karom. Végig csókolta a nyakam. A szám elnyílt, kívántam a csókjait… nem értettem olyan más mikor vele vagyok, az egyszerűen… kívánni kezdem.
- Sajnálom… - nyögtem és eltoltam magamtól. – Egyszerűen nem értem, csak próbálok észérveket használni… egyszerűen, próbálok gondolkodni, mert a közeledben az sem megy… - motyogtam és kínomban elnevettem magam. – Nem értem…
- Nyugalom… - mondta és a combomra rakta a kezét. – Nincs semmi baj… ez természetes… - nevetett. Kérdőn néztem rá, már végképp nem értettem, egy szavát se, hogy lenne ez természetes. A szám elé kaptam a kezem és szégyenlősen elfordultam.
- Sajnálom. – suttogtam.
- Nézz rám. Lune, nézz rám. – mondta és államnál fogva gyengéden maga felé fordította. Ujjai arcomra kúsztak és végig simította azt. Kezed a tarkómra raktad, és ujjaid hajamba fúrtak. – Nincs semmi baj. Oké?
Bólintottam, és megcsókoltam… az ötlet a semmiből jött, de úgy éreztem ez a helyes, hogy megmutassam, minden rendben van.
Elmosolyodott és újra magához húzott, fejem mellkasára döntöttem, átkaroltam és magamhoz szorítottam. Biztonságot nyújtott, kényelmes volt az ölében ülni. A közelében, kellemes volt. Mosolygott mikor rám nézett kivillantak fehér fogai, majd mosolyogni kezdtem. Aztán hirtelen olyan furcsa lett, a szeme vörös lett és elkapta a fejét.
- Mi történt? – kérdeztem higgadtan.
- Semmi. – mondta és mélyen a szemembe nézett. – Csak kicsit éhes vagyok. – mondta és egy kobra gyorsaságával csapott le a nyakamra. Éreztem, ahogy éles szemfogai a bőrömbe vájnak. Halkan felszisszentem, tenyerem a hátára tapasztottam, fejem hátra billentettem, ő megtartott, már nem fájt. Még közelebb éreztem magamhoz, mint eddig. Mintha kellemes is lenne, csak kezdtem elveszteni az eszméletem, minden zavaros lett körülöttem, és fájni kezdett a harapása. Kapálózni kezdtem, próbáltam eltolni magamtól, de nem ment.
- Kérlek, engedj el! Ez fáj… - sikoltoztam, majd testem elernyedt. Éreztem, hogy elengedd…
- Bocsáss meg! – suttogta a fülembe. Valami puhát éreztem a sebnél, a vállamon folyt a vér. Most már a hátamon is, a puha rongy – legalábbis szerintem az volt – egyre gyorsabban mozgott, próbálta felszívni a meleg ragacsos folyadékot. A szemem, kinyitottam és próbáltam, nem idegeskedni és mozogni. Hagytam hadd tegye, amit akar. Majd újra behunytam.
- Miért nem tudtál várni? – kérdezte egy lány, a hangja olyan volt, mint Hannáé. Felemelt és elvitt valahova, víz… a fürdő. Kezek kezdték letépni rólam a ruhát felülről. Vizes ruha ért a bőrömhöz, és durván dörzsölni kezdete a vállam a hátam és ott, ahol csak egy másodpercre is éreztem a folyadékot.
- Még el sem állt a vérzés. – mondta Hanna. Majd egy… nyelv kezdte tapogatni, ott ahol az előbb a fogak vájtak a bőrömbe. Majd újra tisztogatni kezdett. Nem sokára egy száraz ronggyal is áttörölték a vérhelyét. Majd Adam újra felemelt és elvitt a szobájába. Kinyitottam a szemem, bár hiba volt. Tekintette bűnbánó volt.
~ Nem fogsz rá emlékezni. – Sajnálom. – mondta, és nem értettem, egyszerűen csak nem emlékeztem mi történt. Szemem lecsukódott és mellkasára dőltem…
Felkaptam a fejem és riadtan néztem szét.
- Mi történt? – kérdeztem zavartan.
- Semmi, csak elaludtál. – mondta. Biztos, gondoltam. Van okom megbízni benne? Fogalmam sincs. Átöleltem, és rádőltem a mellkasára.
- Mennyi az idő? – kérdeztem.
- Nem tudom… nem igazán figyeltem az órát. – mondta.
- Pontosan 3 óra. – kiabálta egy hang.
- Hanna haza ért. – magyarázta értetlen arcom láttán.
- Haza kéne mennem. – mondtam.
- Gyere, haza viszlek. – mondta. Kimentünk beültünk a kocsiba és haza vitt.
- Köszönöm. – suttogtam és kiszálltam a kocsiból. Felszaladtam a verandára és bedugtam a kulcsot a zárba, majd azt elfordítva az ajtó kinyílt. Beléptem az üres házba, egy gyors hátra pillantás után becsuktam magam mögött az ajtót. Felmentem a lépcsőn összeszedtem néhány cuccot a fürdéshez. Bementem a fürdőbe és elkezdtem lehámozni magamról a ruhákat. Oldalra billentettem a fejem mire a hajam lehullott a nyakamról. A nyakamon volt egy… a kezemmel oda kaptam. Olyan, mint egy már begyógyult seb, aminek ott maradt a nyoma. Végig tapogattam a két apró foltot.
- Ez eddig nem volt itt… - suttogtam. Egy percig fi lóztam azon mitől van ez, de aztán nem foglalkoztam vele. Lezuhanyoztam majd megtörölköztem és felöltöztem. Betekertem magam egy plédbe és leültem a nappaliba tv-ét nézni. A ház üres volt, biztos elmentek a heti nagy bevásárlásra. Ásítottam egy nagyot, majd szorosabban fogtam a plédet. Hideg volt, most fedeztem csak fel, hogy oda kint esni kezdett a hó. Felálltam a kanapéról és raktam a kandallóba néhány száraz gallyat és kérget, rájuk pedig papírt, amit meggyújtottam, majd újabb kéreg darabokat és gallyakat dobtam rá. Pár percig közelről néztem, majd visszaültem a kanapéra. Ásítottam még egyet, majd elfeküdtem a kanapén. A szemem lassan becsukódott…
Reszketek, érzem az érintést… a tartást… éles fogak vájnak a bőrömbe. Következő pillanatban pedig meg láttam Adam arcát.
- Vigyázz magadra. – mondta egy hang. Adam a szemembe nézett…
Rázkódva ébredtem, az arcomon patakzottak a könnyek. Szörnyű volt, egyedül… remegtem. Az egész borzalmas volt. Hirtelen meg csörrent a telefonom.
- Szia, Adam… - köszöntem neki.
- Lune, tudnánk találkozni? – kérdezte.
- Sajnálom… most nem… - mondtam.
- Pedig sürgős lenne. Nem vagy biztonságban… - mondta utólag… aztán lerakta a telefont.
Kimentem a levegőre, sétálni akartam… olyan fullasztó volt az egész. A következő pillanatban, azt éreztem, hogy valaki megfogja a kezem, befogja a szám, és rángatni kezd. Az ujjába haraptam és abban a pillanatban, hogy megéreztem, hogy enyhít a szorításon kirántottam a kezem, elfordítottam a fejem és dühödten meredtem rá. Kabátba burkolózott, de felismertem Marcust.
- Mit képzelsz magadról? – ordítottam, körülöttem forrni kezdett a levegő. Felnéztem az égre, ahol felhők gyülekeztek és villámlani kezdett.
- Lune, nyugodj meg. Csak kérlek… nyugalom. – mondta Marcus. – Vegyél mély levegőt és nyugalom.
- Lune, itt vagyok… nyugi. – mondta egy hang mögöttem. Hátra fordultam, Adam volt. Rögtön oda rohantam hozzá és a karjába vetettem magam. A vihar eloszlott és a levegő lehűlt.
- Nyugalom. – mondta Marcus. Adam csak közelebb húzott magához.
- Ne figyelj rá… hallod. Csak rám nézz. – mondta, és megemelte az arcom, hogy a szemébe nézzek. – Csak ne figyelj rá… jó?
- Jó. – mondtam és a szemére koncentráltam. Mély levegőt vettem és elernyedt a testem. Felkapott és bevitt a házba, lerakott a kanapéra. Most vettem csak észre, hogy Marcus a falnak dőlve áll.
- Sajnálom. – mondta, mély levegőt vett és folytatta. – Én csak sajnálom… Nagyon.
- Semmi baj… nem történt semmi. – mondtam halkan. Nem éreztem jól magam. Ökölbe szorítottam a kezem és próbáltam nem figyelni a gyengeségre, és felültem a kanapén. Adam rögtön megfogta a derekam és a hátam, nehogy hátra essek.
- Köszönöm. – suttogtam. – Segíts felállni.
- Rendben. – mondta és segített, megtámasztott a derekamnál és minden lépésnél fogta a kezem.
- Csak egyet mondj el… mit akartál csinálni velem? – kérdeztem mikor oda értünk Marcus elé. – El akartál rabolni? Meg akartál ölni? Meg akartál erőszakolni? – az utolsónál éreztem, ahogy Adam megremeg és magához húz.
- Én csak…
- Hallgatlak…
- Én csak… - kezdte újra. Egyre jobban forrt bennem a düh…
- Hé, nyugalom. – mondta Adam.
- Én csak… azt szerettem volna, ha… én vagyok az első… - mondta ki végül.
- Szóval… az utolsó. – mondtam.
- Sajnálom. – mondta.
- Nem, őszinte voltál… - mondtam és Adam mellkasába temettem az arcom. – Nem akarom ezt. - néztem rá.
- Nyugalom… gyere, feküdj le egy kicsit. – mondta Adam és felkísért az emeletre, ajtót nyitott és segített lefeküdni az ágyra.
- Köszönöm. – suttogtam.
- Egy perc és visszajövök. – mondta Adam és kiment a szobából. Alig öt perc múlva visszajött. – Elment.
Bólintottam, és a fal felé fordulva megpróbáltam aludni.
- Figyelj… - kezdte.
- Mi az? – kérdeztem halkan és lágyan, vagyis olyan lágyan amilyen lágyan most tudtam.
- Szeretném, ha kicsit megnyugodnál. És szerintem meg kéne bocsájtanod Marcusnak. – mondta. – És hidd, el én sem szívesen mondom ezt, mert szeretlek, de úgy gondolom így a helyes.
- Tudom… elhiszem, hogy… én is, hát ő… - dadogtam halkan. – Csak még, hát… nem tudom, hogy…
- Nem tudod, hogy viszonyulj a gondolathoz, hogy mit akart csinálni. Tudom. – mondta és végig simította a hajam. Nem tehettem róla, de oda bújtam hozzá. Kellemes volt a közelsége, a biztonság. Egyre szorosabban húztam magamhoz. Kellett a biztonság, hogy valaki legyen mellettem.
- Miért akarta? Mármint azt? – kérdeztem.
- Az elég hosszú… nem is tudom, hogy mondjam… hát nézzük csak szép vagy, ami még mindig nem indok, de… és, nem is tudom, van valami, ami úgy… olyan vonzás… van valami varázsod. – nevetett.
- És ez magyarázat? – kérdeztem… hogy lenne ez magyarázat, hiszen… ez nem ok… valakit nem azért akarsz megerőszakolni, mert szép… vagy vonzódsz.
- Csak, higgy nekem. – mondta mosolyogva. – Bocsáss meg neki…
- Rendben. – mondtam, mély levegőt vettem és rámosolyogtam. – Minden megmaradt erőmmel azon leszek. – nevettem, majd köhögésbe fulladt… Adam magához húzott, keze erősen tartotta a hátam, vállára fektettem a fejem és csak ellazultam mást nem is akartam. Csak nyugalmat, ez az egy hiányzott ebben a pillanatban. Lehunytam a szemem és úgy éreztem biztonságban vagyok, ez az érzés, mintha körül ölelt volna.
- Nem tudom, ez mitől lehet. – suttogta a fülembe, a hideg lehelet csiklandozta a nyakam. Ajka éppen, hogy hozzám ért. Szám éhesen kezdte keresgélni az ajkait, csók… és aztán már nem tudtam hol áll a fejem… csak ezt akartam a csókjait. Két tenyerébe vette az arcom és a szemembe nézett.
- Szeretlek. – suttogta, a választ meg sem várva megcsókolt. Óvatos tapogatózó csók volt. Kinyitottam a szemem és az ő tökéletes szemével találtam szembe magam.
- Én is. – mondtam halkan, alig hallhatóan. Ajkát újra megkerestem és kihoztam magamból a legtöbbet, aminek az eredménye egy hosszú szenvedélyes csók lett. Mikor az abba maradt, köhögni kezdtem a parkettát néztem és azt, ahogy vér kezd csorogni a számból. Félszemmel ránéztem Adámra arcára pánik ült ki. Abban a percben átkarolta a mellkasom és megpróbálta kiegyenesíteni a gerincem, amint abba hagytam a köhögést, Adam rögtön hozott egy felmosót és egy papírtörlőt. Gyorsan megtöröltem a számat, míg Adam felmosott aztán kidobtam a papírt és Adam visszavitte a felmosót a lenti fürdőbe.
- Jobban vagy? – kérdezte, tenyerét az államra rakta és megcirógatta az arcomat.
- Igen. – motyogtam.
- Szerintem menj és fürödj le… rád fér… - mondta és segített felállni. Betántorogtam a fürdő szobába levetkőztem és beálltam a kádba zuhanyozni. Kellemes volt a hűs volt. Magamra tekertem a törölközőt és visszamentem a szobámba. Adam az ágyon ült, mosolygott és tetőtől-talpig végig mért.
- Szép vagy. – mondta elismerően.
- Köszi. – mondtam és kicsit elpirultam. A szám elé kaptam a kezem, de így is látszott, hogy mosolygok. Adam oda jött hozzám, és megölelt.
- Gyönyörű vagy… - suttogta a fülembe.
- Lehetnék egoista azzal, hogy tudom… - mondtam kuncogva.
- Nagyon szeretlek, te… – duruzsolta. Egyik kezével simogatni kezdte a hátamat, ajka gyengéden érintette a nyakamon lévő vékony fehérbőrt. Nyelve alig érezhetően húzott egy vonalat az ajkának a vonala felett. Kezeim öntudatlanul kúsztak a pólója alá. Újra megcsókolt és egyre szorosabban font magához. A csókok egyre szenvedélyesebbek lettek, és észrevétlenül haladtunk az ágyam felé. Ő hátradőlt az ágyon én meg melléfeküdtem. Simogatni kezdtem az oldalát, és ráfeküdtem. A törölközöm csomója lassan elgyengült és kibomlott. Ő csak elmosolyodott és magához ölelt mikor meglátta, hogy elpirulok. Egy gyors fordulattal – túl gyors fordulattal – felém kerekedett és ráült a hasamra. Alig fél percig nézegette a nyakam, mely most még jobban látszott. Két ujját a lüktető eremre rakta, száját megnyalta, mint valami kígyó lecsapott és szemfogait a nyakamba mélyesztette. Testem megrázkódott a hirtelen fájdalom miatt, de aztán mozdulatlanul tűrtem. Míg nem kezdtem szédülni és ekkor felfogtam mi is történik igazából. Minden erőmből menekülni próbáltam, kijutni onnan… Abban a pillanatban mihelyst éreztem, hogy engednek a fogai azonnal kitéptem magam és futni kezdtem, ahogy csak bírtam. A sebből ömlött a vér, kezem rá tapasztottam, de ahogy neki estem az ajtónak muszáj volt azzal a kezemmel is tompítani az ütést…
- Lune… kérlek, figyelj rám… nyugalom… - mondta Adam, riadtan néztem rá. Szája szélén folyt ki a vérem, ahogy beszélt kilátszottak skarlátra festett fogai.
- Mi történt? Mi vagy? Én… én… - küszködtem a szavakkal, arcomon könnyek gördültek le… Adam felém közeledett, rajtam meg kitört a pánik. A testem remeget arcomat eláztatta a könny és csak sikítani bírtam. Átkarolt és próbált megnyugtatni, de nem hagytam neki.
- Ez nem megy… - motyogtam, majd az ajkamba haraptam… - Sajnálom.
- Lune, ezt meg kell beszélnünk…
- Tudom… csak… de… de előbb itt takarítsunk fel és hadd vegyek fel valami ruhát… - mondtam, majd végig néztem magamon. A törölköző félig lógott rajtam, a vér eláztatott mindent, amit ért.
- Gyere. – mondta és felsegített. Amikor felálltam eltoltam magamtól, elmentem a szekrényemig és kerestem valami normális ruhát. Bementem a fürdőbe, beálltam a zuhany alá, és néztem, ahogy a víz végig folyik a testemen és pirosra festi a kis tócsát alattam. Pár perc múlva kiléptem a kádból a véres törölközőnek ép részével megtöröltem a nyakam, majd a törölközőt csak bele dobtam a kádba. Gyorsan felkapkodtam a ruhákat. Kimentem a fürdőből és meglepve láttam, hogy a szobában nagyrészt rend van, sehol egy csepp vér, Adam pedig az ágyon ül.
- Köszönöm. – suttogtam halkan. Megrázta a fejét, majd visszamentem a fürdőbe és zokogva estem neki kimosni a törölközőt. Súroltam, ahogy csak tudtam… áztattam, amíg ki nem jött belőle a nagyja… A testem rázkódott, neki csapódtam a falnak és lecsúsztam a földre arcom a tenyerembe temettem és csak zokogtam tovább.
- Elég… - suttogtam hüppögve.
- Lune… - kezdte, felnéztem rá riadt tekintettel és kipirosodott arccal… - Sajnálom ezt az egészet. Nem kérem, hogy megbocsáss, csak tartsd titokban légy szíves.
Csak bólintani tudtam, összehúztam magam és minden figyelmemet neki szenteltem.
– Vámpír vagy… - mondtam ki halkan. – Az első percben sokkolt… nos, hogy őszinte legyek még mindig, de… kezdem megérteni.
- Ugye nem mondod el senkinek? – kérdezte.
- Nem. – mondtam ki a megkönnyebbülést hozó döntést. – Attól, hogy nem vagyok, biztos valamiben nem fogom tönkre tenni valaki életét.
- Köszönöm. – mondta. – És most így mi lesz… velünk?
- Engem nem zavar a másságod, na, jó ez nem igaz, de igen zavar… nem halok bele, de ez így akkor is sok. De szeretlek, valamiért még mindig szeretlek. Nem tudom miért. Szóval legyen úgy minden, mint régen… ha… ha… akarod, még ihatsz is belőlem néha, de szigorúan csak a csuklómból azt könnyebb eltakarni.
- Tényleg?
- Igen. – mondtam mosolyogva, megtöröltem a szemem és felálltam. Átölelt és csendesen a fülembe súgott egyetlen egy kedves szót „Szeretlek”.
- Beszélned kell Marcusszal… - mondta Adam és eltolt magától, az arcom a tenyerébe vette és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Tudod te is… ugye?
- Miért? – kérdeztem. Annyi minden jutott eszembe és nem értettem miért.
- Csak beszélj vele… jó?
- Jó, de ott kell lenned.
- Nem lehetek ott. – mondta és végig simította az arcom. – Ezt neked kell megoldanod. Hívd fel…
Bólintottam és a telefonomért indultam.
- Kicsöng… - suttogtam. Összehúztam magam és feszültem figyeltem, vártam a hangját mégis féltem. Féltem attól mit szól és én se tudtam egészen, hogy mit is kell mondanom.
- Szia. – hallatszott a vonal másik végétől.
- Szia. Találkozhatnánk? – kérdeztem, a hangom remegett
- Valami baj van? – kérdezte.
- Nem. – mondtam. – Hol tudnánk találkozni?
- Mit szólnál a parkhoz? Öt órakor?
- Igen az jó lesz. Akkor, ötkor a parkba. Csak ennyit akartam. Szia.
- Szia. – köszönt el ő is. Azonnal a szekrényhez mentem. Előszedtem valami melegebb öltözetet. Vettem fel egy fehér pólót és egy rózsaszín kardigánt, hozzá egy világos farmert. Gyorsan átöltöztem és együtt indultunk a park felé, de fél úton elváltunk és egyedül mentem tovább… Próbáltam összeszedni a gondolataimat.
~Kezdetben meg kéne neki mondani, hogy nem haragszom. Kideríteni, hogy miért tette.~
Nem sokára meg is láttam, hogy hol van, már messziről integetett. Visszaintettem neki és szapora léptekkel mentem felé.
- Szia. – köszönt.
- Szia. – köszöntem mosolyogva, oldalra billentettem a fejem, vettem egy mély levegőt. Még mindig mosolyogva ráztam meg a fejem.
- Haragszol? Még mindig haragszol? – kérdezte riadtan, a szemében láttam, hogy ezernyi gondolat futott át a fején.
- Nem, nem haragszom. De tudni szeretném az igazi okot. Mert nem értem, hogy… hogy ezt puszta… vonzódás miatt…
- Pedig csak ennyi… Lehet te meg sem érted, de ez olyan szinten vonzott… És én sem értem. Egyszerűen csak vonz.
- Hogy nem lehet ezt tudni? Biztos van más oka is…
- Talán kérdezd meg Adamet. – mondta. Kérdőn néztem rá, tudom, hogy vámpír, de mit tudhatna ő erről?
- Mi van? – kérdeztem.
- Kérdezd, meg ő mit tud.
- Honnan tudna bármit is?
- Ő is érzi. Tudom. Ezt a vágyat. – mondta szenvedélyesen. A hangjában annyi érzelem csendült meg. Bennem meg ezernyi gondolat futott végig. Logikusan próbáltam végig vezetni. „Ő is”.
- Te is az vagy? – kérdeztem nyugodt hangon.
- Igen… én is. – mondta majd átölelve a fülembe súgta… „Vámpír”.
- Éhes vagy? – kérdeztem tőle komoly hangon, a szám fel felé görbült. Kezem-felemeltem és csuklóm a szájához nyomtam. Megfogta a kezem a száját kinyitotta és szemfogait a bőrömbe mélyesztette. Kortyolt egy párat és elvette a szájától a kezem. Megnyalta az ajkát és megszabadult az összes nyomtól. A kezemet megpróbáltam elszorítani, nem sokára már a kezem sem vérzett… de… valami nem stimmelt szédülni kezdtem.
- Jól vagy? – kérdezte Marcus és leültetett egy közeli padra.
- Szédülök… - suttogtam.
- Ennyit nem ittam. – mondta ki hangosan. – Lune… Lune…
- Hmm… – nyöszörögtem.
- Adam is ivott? Lune figyelj rám. Adam is ivott? – A szavai kavarogtak a fejembe és próbáltam összerakni… „Adam is ivott…” Bólintottam…
- Mennyit? Lune… sokat ivott? – kérdezte egyre aggodalmasabban.
- Mi történt? – kérdezte egy ismerős hang. Adam, hol van?
- Ittam… el kell vinni innen. – mondta Marcus. Kezeket éreztem a combomon.
- Lune, fel tudsz állni? – kérdezte Adam egyik kezével meg emelte az enyémet és segített felállni úgy, hogy másik kezével átkarolta a derekam. A szemem résnyire nyitottam, hogy lássam, merre megyünk, a szemem sarkában még látszott, hogy Marcus jön mellettünk.
- Hova megyünk? – kérdeztem.
- Hozzánk… - mondta Adam, kicsit inkább Marcusnak címezve, mint nekem. Elértünk Adam kocsijához, nekem segített beülni miközben azt nézte Marcus beszáll-e.
- Te leszel hajlandó beszállni vagy itt maradsz? – kérdezte Adam kissé frusztráltan.
- Igen. – mondta és beszállt a hátsó ülésre, ez után beült Adam is és végre elindultunk. A fejem az ablaküvegnek támasztottam és élveztem, ahogy a másik oldalról befúj a szél. A kocsi hamarosan megállt és csak az ajtócsapódásokat hallottam.
- Gyere, Lune. – mondta Adam és kisegített az autóból. Felmentünk a szobájába és ráfektetett az ágyára. – Pihenned kell.
- Nem akarok. – mondtam. Kiültem az ágy szélére és Adámra néztem. Félig elmosolyodtam és könyörgő szemekkel néztem rá.
- Pihenned kell. – ismételte meg és oda ült mellém. Rögtön hozzá bújtam és hagytam, hogy elnyomjon az álom.
-… de miért…
-… kész… bánom.
A szemhéjam felpattant és felültem az ágyon és hallgatózni kezdtem.
- Hogy derült ki?
- Most már nem mindegy? – kérdezte ingerülten Adam. – Még felkeltjük… végre pihen egy kicsit…
Kibotorkáltam a nappaliba.
- Már felkelt… - mondtam áll mosollyal, a fejemben azok a szavak jártak, amire felkeltem… bánom…
- Lune, örülök, hogy jobban vagy. – mondta Adam és átölelt. – Aggódtunk érted.
- Meghiszem azt. – mondtam kicsit mogorván.
- Baj van? – kérdezte, és végig simította az arcom. – Nekünk elmondhatod.
- Nem… - nyögte végül, megráztam a fejem és átöleltem. – Haza vinnél, már besötétedett és anyáék nem tudják, hol vagyok.
- Persze. – mondta és kézen fogott. – Marcus, kérlek.
Beültünk a kocsiba, a motor felbőgött és elindultunk. Az útra nem igazán figyeltem csak a mellettem elsuhanó fákra. Marcus néha mormogott valamit, amire Adam felől jött az ugyan olyan halk morgásszerű válasz. Hamarosan Adam fékezett és kiszállhattam a kocsiból.
- Szia. – hajoltam vissza a kocsiba és csókot leheltem Adam ajkára.
- Szia, Marcus. Nem megölni egymást. – mondtam és elindultam a veranda felé. Addig nem hallottam az autót elindulni, amíg nem nyitottam ki az ajtót. Beléptem az ajtón és felkapcsoltam a villanyt. Kicsit hideg volt a lakás és kintről és csak a hideg jött be. Bementem a nappaliba bekuporodtam az egyik ablak melletti fotelbe és bekapcsoltam a tv-ét. Bár inkább néztem az utcára leszálló fehér leplet a szállingózó hópihékkel. A tv-ben amúgy is valami unalmas szappanopera ment, amibe a főszereplő nagyrészt csak vinnyogott, hogy senki sem szereti.
- Én se szeretnélek, ha egésznap csak ezt hallgatnám tőled. – mondtam kicsit megjátszott durcássággal. Kapkodva az órára néztem, hogy itt az ideje fürödni illetve átöltözni mivel ma már kétszer lezuhanyoztam hála Adámnak. Felmentem a szobámba és felvettem egy pamut hálóinget majd kimentem a konyhába vacsorázni. Amikor befejeztem a vacsorát meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Rögtön elindultam ellenőrizni, hogy ki jött be.
Anya, apa és Merion.
- Sziasztok. – köszöntem, a falnak dőlve.
- Szia, kisasszony. Nálad a telefon csak dísz? – kérdezte anya.
- Nem is hívtál. – mondtam és kutatni kezdtem a telefonom után a zsebembe. – Ja, vagy még is. Bocsi.
- Legközelebb vedd fel légy szíves, mert egész nap nem tudtam felöleld semmit.
- Oké. De szerintem most felmegyek aludni. Puszi. – mondtam és felbattyogtam a szobámba az ágyra dobtam a táskám gyorsan bepakoltam a holnapi cuccot és a fal mellé dobtam. Bebújtam az ágyba lenyomtam a mellettem levő villanyt és kényelmesen elhelyezkedtem.
- Holnap minden rendbe lesz. – suttogtam, majd a gondolataimba merültem.
- Lune, Merion… iskola… - kiabált anya. A konyhából és a nappaliból a készülődés zaját lehetett hallani. Kikászálódtam az ágyból és gyorsan felöltöztem valami melegbe. Lementem reggelizni, majd bundába öltözve indultam gyalog iskolába. Félúton Adam kocsija állt meg mellettem.
- Szállj be! – parancsolt rám, kinyitottam a kocsi ajtaját és beültem az anyós ülésre.
- Köszi. – motyogtam és az ablaküvegnek nyomtam az arcom.
- Baj van? – kérdezte aggodalmasan Adam.
- Nem nincs. – motyogtam, de egyre csak a tegnapi szavak járnak a fejembe… Bánom…
Hamarosan az iskolához értünk, Adam keresett egy parkoló helyet, majd mindketten kiszálltunk az autóból. – Úgy kell tenned mintha mi sem történt volna. – futott át az agyamon ezért oda mentem hozzá és megcsókoltam.
- Miről maradtunk le? – kérdezte Kate.
- Halljuk… - mondta komoran Julie.
- Szakítottam Marcusszal. – nyögtem ki, Adam átkarolt és lágyan duruzsolt a fülembe. – És összejöttem Adámmal.
- Ez nem volt túl korai? – kérdezte Julie, de csak a fejem ráztam. – Na, mindegy nekem is kell valamit mondanom… de nem biztos, hogy elhiszed…
- Halljuk. – mosolyodtam, vajon mivel tudna még meglepni… - vérfarkas, boszorkány, sellő – gondoltam. – Szerintem el tudom hinni bármiről is legyen szó… - mondtam majd Adámra pillantottam és ő is bólintott.
- Szóval… - mondta hosszan.
- Aj, nyögd már ki! – kértem.
- Boszorkány vagyok! – mondta ki végül minden kertelés nélkül. – Boszorkány… hurrá komolyan már csak a vérfarkas hiányzik, ennél a gondolatnál kérdőn néztem Kate-re majd kissé jobban szemügyre véve őt, úgy gondoltam ő inkább vámpír alkat. Olyan mély csend tört ki rajtunk Julie mondata után. Kicsit kínosnak éreztem.
- Értem. – mondtam mosolyogva és megcsókoltam Adámat. – Elmondjuk nekik? – kérdeztem a suttogva.
- Én meg vámpír. – mondta ki gyorsan, abban a percben megláttam Marcust Kate és Julie mögött.
- És én is. – mondta.
- Szerintem Katenek már sok volt. – mondtam nevetve az arcát meglátva.
- Lune, te mi vagy vérfarkas? Már csak az hiányzik. – mondta kicsit komoran, egy csipetnyi humorral.
- Nem, én a legjobb tudomásom szerinte átlagember vagyok. - mondtam, de erre a mondatra Adam és Marcus rögtön összenéztek.
- Szerintünk nem. – mondta végül Adam. – Fogalmam sincs mi, dehogy nem átlagos az biztos.
- Ilyen az átlagos. – mondta Kate, majd elindult befelé. Pár másodperc múlva mindenki követte. – Na, akkor Julie boszi, Marcus és Adam vámpírok… Lune pedig, nem tudjuk, de nem átlagos. Imádom ezt a társaságot. – mondta, majd benyitott a terembe. Ahogy beléptünk mindenki suttogni kezdet.
- Miről suttognak? – kérdeztem Adámat olyan halkan amilyen halkan csak tudtam.
- Csak irigyelnek minket. – mondta mosolyogva, épp olyan hangosan, hogy csak a mi baráti körünk hallja. Ha esetleg nincs vámpír az osztálytársaim között, még hipp-hopp, egy kettő… Adam csókot lehelt az ajkamra, majd mindenki elfoglalta a helyét. A nap olyan unalmasan telt. Ugyan olyan volt, mint máskor leszámítva, hogy hatalmas titkot őriztünk. Nap végén mindannyian elmentünk Julie- hoz, aki megmutatott néhány könyvet, amit a nagymamájától kapott. Mind varázslatokról és legendákról szólt.
- Tudsz már valamit? – kérdezte Adam Julie-nek szegezve a kérdést.
- a-a. – rázta meg Julie a fejét. – Még semmit.
- Sebaj. – mondtam és hozzá bújtam Adamhez. Kezdtem megbékélni a helyzettel. Adam átkarolt és végig simította a hátam. Marcust láthatóan ez zavarta, arcán cseppnyi féltékenység jelent meg. Kate mosolygott és Marcusra nézett, aki a mosolygó lányt látva szintén fel felé görbült a szája. Kate ezért büszkén kiegyenesedett és ránk mosolygott. Mielőtt elnevettem volna magam, gyorsan ráharaptam a számra. Marcus még mindig Kate-t nézte, feltűnt, hogy nem csak, hogy Kate-t, de a nyakát. A fekete hajtincsek mögül kilátszott a nyaka, a vékony fehér bőrön látszottak a hajszálerek. Óvatosan megböktem Adam oldalát és fejemmel észrevétlenül Marcus felé intettem.
- Éhes… - súgta a fülembe. – Kate-nek meg túlságosan látszanak az erei.
- Értem. – motyogtam, kicsit értetlenül. Ma még nem evett, - futott át az agyamon.
- Adam, te ettél már ma? – kérdeztem minél halkabban, remélve, hogy a többiek nem veszik észre a kommunikációnkat. Julie továbbra is bújta a könyveket, Kate-t hirtelen nagyon érdekelte, amit Marcus tanulmányozott. Adam lerakta, ami a kezében volt könyv és felvett egy másikat, amit ketten kezdtünk el átvizsgálni.
- Valaki talált valami érdekeset? – kérdeztem hirtelen, de csak halk „nemek” és fejrázogatás jött válaszként. Csüggedten hajoltam vissza a könyv felé.
- Itt ez… - motyogta Marcus.
- Mi? – kérdeztem, és felpattantam. Mindenki Marcus köré gyűlt, akkor rámutatott egy kép alatti szövegre. „Értehetetlen módon vonzódnak hozzá” A kép egy gyönyörű lányról készült, aki mosolygott, de szemében látszott némi szomorúság, a csuklóján harapások látszottak a nyakán szintúgy.
- Azok ott… - suttogtam.
- Igen! – hangzott a szinkron.
- Vámpírok… - mormogta Kate. A szeme tágra nyílt, arca kissé rémült lett. – Sajnálom. – nyögte.
- Nem történt semmi. – mondta Marcus, majd Adam is motyogott valami ehhez hasonlót.
- Van még valami ehhez írva? – kérdezte Adam.
- Nem sok… a történet átmegy boszorkányüldözésbe, merthogy ezt a szépséget itt megölték, mert amiatt, hogy szinte egymást ölték miatta a „férfiak” boszorkánynak mondták és kivégezték.
- A nevét tudjuk? – kérdeztem.
- Szófia Angara. – mondta Marcus. Ezt meg kell találnunk, - gondoltam.
- Széplány. – mondtam halkan. – Nagyon szép.
- Te is az vagy. – mondta Adam és magához ölelt. – Szeretlek. Tudod?
- Tudom, és én is szeretlek. – mondtam. Felugrottam és az ajtó felé indultam. – Holnap találkozunk, most mennünk kéne, ha szeretnénk még tanulni.
- Oh, Mrs. Tökély tanulni akar… Ki gátol meg benne? – nevettet Kate.
- Ha-ha… De tényleg holnap nagy dolgozat, majd folytatjuk máskor. Oké? – mondtam hisztérikusan, én magam se hittem, hogy valaha mondok ilyet, csak egyszerűen el kellett innen szabadulnom. Mindenki felállt, majd szépen mindenki haza ment.
Leborultam az ágyamra és csak sírtam, nem értettem miért. A testem rázkódott és csak hüppögtem. A fejem a takaróba nyomtam és ujjaim a tenyeremhez tapasztották a vékony anyagot. Összeszorítottam a fogaimat és felültem, az arcomról letöröltem a könnyeket. A sírás még egy perce olyan jól esett, de most úgy éreztem gyenge vagyok és, ha nem hagyom abba a sírást az is maradok. Nekem ebbe a percben és mindig erősnek kell maradnom. Hisztérikusan nevetni kezdtem… minden elsötétült.
- Álmodom? – kérdeztem egy széplányt. Várjunk csak… - Szófia…
- Te is olyan vagy, mint én érzem. – suttogta, arca eltorzult szomorúságában…
- Miért… te milyen vagy? – kérdeztem, félve, hogy olyat hallok, amit sose akarok hallani.
- Te is…
- Lune… Lune… - hallottam meg egy hangot, rázogatni kezdtek.
- Hmm. Mi? – dünnyögtem.
- Aggódtunk érted. A lámpa égve maradt te pedig mozdulatlanul feküdtél. És nem is keltél fel mikor szóltunk… - mondta anya.
- Ja, sajnálom. Nincs semmi baj. Jól vagyok tényleg. Biztos annyira mélyen aludtam. – mondtam miközben a fejemben az járt, hogy mit láttam. Mi ő? Mi vagyok én? Ember.
- Rendben. Hát bocsi, hogy felkeltettelek. Jó éjszakát. – mondta és a villany lekapcsolása után kiment a szobából.
- Jó éjt. – dünnyögtem.
A szemem kipattant, de még sötét volt. A hátamon futkosott a hideg. Kiugrottam az ágyból és elmentem arcot mosni. Minden álom kiment a szememből, úgy gondoltam kiszelőztettem a fejem és elmegyek sétálni. Lementem a földszintre és felöltöztem, majd kiléptem a hideg levegőre. A szél az arcomba csapott, amint leértem a teraszról. A sötétség mindent ellepett és ködgomolygott a föld felett. A lábam remegni kezdett, és minden erőmre szükség volt a tovább haladáshoz. Minden porcikám ellenezte az előre haladást, a hideg már-már a csontomig hatolt. Ahogy megfordultam a szél belekapott a hajamba és az zilált hullámok tengerének nézett ki. Szapora léptekkel mentem haza. Ahogy beértem a szobába fellélegeztem a melegtől. Felfutottam az emeletre és beleugrottam az ágyba. A testem minden porcikája remegett és sietve takaróztam be. A remegésem még mindig nem csillapodott.
Akkor Adámra gondoltam arra, hogy átölel, a csókjára. Éreztem, hogy akarom. Az idő gyorsan telt, végig az órát néztem, majd néha az ablakomra pillantottam látni akartam az első napsugarakat. Aznap az iskolában csak Marcus volt és túltörődő volt. Túlságosan ugrott, minden kis problémámra. A másik pillanatban pedig már barátságos, de egyáltalán nem érdekelték a történtek. Aztán meg a szemébe nézve látszottak az érzelmek.
- Még mindig szeretlek. – mondta egyszer mikor kettesbe voltunk. Még a szemembe se nézett, csak a semmibe beszélt.
- Én is… szeretlek. De nem úgy… én nem vagyok beléd szerelmes. – mondtam, felé fordultam és tenyerem az arcára tettem.
- Csak még egyet utoljára. – mondta és megcsókolt. Abban a pillanatban leblokkolt az agyam, az ajkaim ösztönből mozogtak.
- Mit csináltok ti? – hallottam meg Julie hangját. Abban a pillanatban hátra ugrottam és Julie felé fordultam, az ajkam felduzzadt szemeimbe könnyek gyűltek.
- Én… sajnálom… én csak… ő csak… - dadogtam.
- Sajnálom az én hibám. Csak akartam tőle egy utolsó búcsúcsókot, még meg se vártam a válaszát. Sajnálom Lune. – mondta Marcus, igazi megbánás volt a hangjában.
- Meg tudom érteni. Lune tényleg hamar váltottál. Nem mondom el Adámnak nyugi. – mondta Julie mosolyogva.
- Köszönöm. – suttogtam.
Éjszaka csak forgolódtam, csak a csókra tudtam gondolni, hogy akkor, még amikor együtt voltunk ez táplált. Akkor még ezt természetesnek vettem, most pedig már… már bocsánatot kellett érte kérnem. Pedig jó volt, azt az időt juttatta eszembe mikor még Adámat nem ismertem. De most vele vagyok és szívből szeretem. Teljes szívemből csak őt. Szeretem…
- Szófia? – néztem rá. – Elmondod nekem mi vagy? Hogy én mi vagyok?
- Te olyan, vagy mint én. – mondta mosolyogva, ez a felhőtlen mosoly alig egy percig tartott, a következő percben, a szemébe könny gyűlt. – Ne akarj olyan lenni, mint én. Ne akard úgy végezni, mint én. Holtan. – mondta akkor ott egy koporsóban feküdt. Hófehér bőre piroslott szeme alatt könnyek voltak, a szája mégis fel felé görbült. Abban a percben minden eltűnt csak a hangot hallottam.
- Ne akard így végezni. Bár a szenvedésnek vége, de vízbe fulladni nem a legjobb. Az ember tüdeje megtelik vízzel, szörnyű szenvedés az egész. És csak tudod miért? Azért, mert szép voltam, mert túl szép voltam, mert szerettek a férfiak, mert gyilkolták miattam egymást a férfiak. Illetve pontosan tudod mik. Nézd! – mutatta meg a csuklóját. – A tiéd is így néz ki. A nyakad eggyé csak igaz? Látom én is, az enyém is csak eggyé volt, akit igazán szerettem. Csak sokszor nem tudtam eldönteni kit szeretek igazán. – mondta.
Arcomról döbbenet tükröződött, szemeim tágra nyíltak, és akaratlanul és a két pici sebre raktam az ujjam.
- Mik vagyunk mi? – kérdeztem határozottan.
- Te is…
Berreg az ébresztő óra. A szemem kipattant, majd felültem megdörzsöltem a szemem és álmosan szétnéztem. Ásítottam egyet majd felálltam, bementem a fürdőszobámba és megmosakodtam. Felfrissültem mentem felöltözni.
- Lune, Merion… iskola. – kiabálta anya a konyhából.
- Már fent vagyok. - mondtam és leszaladtam a lépcsőn. A konyhába serceget a serpenyőben levő olaj és fenséges illatok szálltak. – Hmm.
- Jó reggelt. – köszönt mosolyogva anya. -
- Jó reggelt. Miről maradtam le? Ilyet ritkán csinálsz. – mondtam és megnyaltam a szám szélét.
- Csak jó kedvvel keltem és gondoltam csinálok. – mondta anya még mindig mosolyogva és megölelt.
- Négy nap múlva karácsony. – kiabálta Merion.
- Ja, tényleg. Teljesen kiment a fejemből. Még vásárolnom is kell. – mondtam.
Az nap Adam megint nem volt suliba, Marcus volt a „védelmező”.
- El kell mondanom neki. – suttogtam. – Marcus. El kell mondanom valamit. – kezdtem késsé félve.
- Nyugodtan elmondhatod… - mondta Marcus és végig simította az arcomat.
- Nekem van egy álmom… egy visszatérő álmom… arról a lányról, Szófia Angaráról… el akar mondani valamit. Nem tudom mit. Azt hiszem, hogy mi vagyok, de sosem mondja végig, mert mindig felkelek.
- Nyugalom. – mondta, a szemembe nézett és mosolygott. – Ha tudnod kell, megtudod. Hidd el. – mondta és megpuszilta az arcomat. Egy szót sem szóltam csak oldalra billentett fejjel meredtem rá. – Minden rendben. – mondta mire észrevétlenül bólintottam.
- Oké. – suttogtam. Mosolyogva bólintott egyet.
- Úgy se lesz semmi baj. – mondta már szinte fogható megvetéssel. Kérdőn néztem rá, de bár ne tettem volna. – Nem lesz semmi baj. – mondta ismét majd neki lökött a közeli falnak és megcsókolt. Egy percre megdermedtem és azt se tudtam mi történik, de a csók annyira kellemes és jól eső volt ebben a percben, hogy eszembe se jutott ellenkezni.
- Mi történik itt? – a hangtól megfagyott bennem a vér és ellöktem magamtól Marcust.
- Sajnálom. – mondtam és lehorgasztottam a fejem.
- Az én hibám… ott ne hibáztasd. – mondta Marcus. Adam odajött hozzám és megölelt.
- Semmi baj… hiányoztál. – mondta. Kezem óvatosan a hátára tettem és arcom a mellkasába temettem.
- Sajnálom. – ismételtem meg.
- Már mondtam, hogy nincs semmi baj. Nem történt semmi. – mondta és megcsókolt.
Aznap Adam hazavitt kocsival.
- Szeretlek. – tört ki belőlem, mikor megállt a kocsi.
- Én is. – mondta és megölelt. – Bármi is történjen.
- Szófia Angara, elmondanád, végre mi vagyok én?
- Holdlény… és természetesen nem bírod a vámpírok közelségét… pedig te élteted őket. Akkor én éltettem őket. - mondta majd szomorú mosolyra húzódott az ajka. – Nem a legjobb tudom… minden vámpír csak le akar fektetni.
- Csak le akarod fektetni. – hallottam meg a hangokat.
- Mert te nem? Amikor nem vagyok ott rögtön mész és megcsókolod.
- Már megbocsássatok… - egy idegen torz hang mondta ezt, amint meghallottam kirázott a hideg, és valami érthetetlen ok miatt, lerohantam a lépcsőn és kimentem az utcára, azonnal megláttam kik veszekszenek, Adam Marcus és még valaki. Megfagyott a vér az ereimben, mozdulni sem bírtam. Az idegen férfi mellettem termett és a falnak lökve megcsókolt. A testem megdermedt és még ahhoz sem volt erőm, hogy ellökjem magamtól.
- Hagyd békén. - kiáltották egyszerre. Adam rögtön mellettem termett és elrántotta a támadómat. A támadóm valami miatt elment a közelemből, Adam rögtön közelebb jött és megnézte jól vagyok-e. A szám fel lett sértve, de semmi más. Az ajkam véres volt és csak Adamre tudtam nézni senki másra. Halk nyöszörgést hallottam majd egy hangos puffanást, tekintetem azonnal elszakadt Adamétől és a hang felé fordult. Marcus a földön feküdt a vámpír fölötte ujjai a nyakára volt tapadva másik kezében pedig egy karó volt, ami vészesen közeledett Marcus szívéhez, a pillanat annyira-hosszúra nyúlt. Zokogtam, Adam meg csak úgy állt ledermedve nézte mi történik. Marcus ki lehelte a lelkét és meghalt.
- Takarodj innen. - kiabáltam hisztérikusan. - Hagyj engem békén.
Az idegen vámpír rám nézett kivillantotta a fogait. - Ne hidd, hogy örökre vége… - mondta és eltűnt.
- Miért nem állítottad meg… miért hagytad, hogy meghaljon. - mondtam hisztériázva Adam mellkasába, a testem rázkódott.
- Sajnálom, az egész olyan hirtelen történt… - mondta és átölelt. - Sajnálom.
- Tudom. - mondtam, letöröltem a könnyeket az arcomról és a szemébe. - El kell tüntetned a testét.
Csak bólintott és otthagyott egyedül. Felmentem a szobámba és a takarómat átölelve zokogtam. Nem sokára kopogtak az ablakomon, azonnal odarohantam az ablakhoz és beengedtem Adamet.
- Hova vitted? – kérdeztem a semmibe meredve.
- Eltemettem a házunk mögött. – mondta. Nem szóltam semmit csak bólintottam.
- Julie-nek és Kate-nek, hogy mondjuk meg? – kérdeztem.
- Majd én megoldom. – mondta és átölelt.
- Ki volt az? Ki ölte meg? – kérdeztem, egyre zaklatottabbak éreztem magam.
- Nem tudom. – mondta és még szorosabban ölelt magához. – De jobb vele vigyáznod. Nem tudom, mit akarhat. – mikor ezt kimondta egy kép villant be. Szófia… akkor ezek szerint…
- Azt hiszem én igen. – mondtam. Eltolt magától, láttam a szemeit elkerekedni, és szinte már kérlelt, hogy ne várakoztassam tovább, hanem bökjem ki miért. Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam pislogással visszafojtani a feltörni akaró könnyeimet.
- Hé… nincs semmi baj… - mondta, bár látszott rajta, hogy nagyon is van. Ő maga sem tudja eldönteni mi tévő, legyen.
- Már hogy ne lenne… Marcus halott. – kiabáltam hisztérikusan.
- Sh… felébreszted a szülőket. – mondta, majd magához húzott és úgy próbált megnyugtatni. – Szeretném, ha elmondanád… hogy miért.
- Hát… többször álmodtam Szófiáról… tudod a nő a képen… és hát mindig azt próbálta elmondani mik vagyunk mi. És hát… azt mondta… azt mondta… hogy én is… holdlény vagy mi vagyok.
- Azt hiszem már hallottam erről. – mondta nyugodt hangon és még jobban magához ölelt. – Lune, nem lesz semmi baj.
Egyre szorosabban öleltem és egyre erőteljesebben zokogtam.
- Megoldjuk. – suttogta, és végig simogatta a hátamat. – Megoldjuk.
- Tudom… - nyögtem, szemeim vörösek voltak a sok sírástól. – Holnap suli… és úgy kell tennünk, mintha semmi sem történt volna, de ez nem igaz.
- Hé, nem lesz semmi baj. Mindent megoldunk. Oké? – nem válaszoltam, nem hittem, hogy lehet rosszabb. – Oké? – ismételte meg mire bólintottam.
- Oké. – dünnyögtem.
Adam egész este velem volt és vigasztalt, de amint felkelt a nap elkellett mennie, hogy a szüleim nehogy észrevegyék. Amikor elment megmostam az arcom és mintha mi sem történt volna, befeküdtem az ágyba, hogy akárcsak egy órácskát tudjak aludni. De nem ment, az agyam zakatolt.
- Lune, Merion ébresztő. – hallottam meg anya kiabálását. Résnyire nyitottam a szemem és a fejemre húztam a takarót. – Lune. Igyekezz… - hallottam meg mellőlem anya hangját.
- Jó. – dünnyögtem és felültem. Nyújtózkodtam egyet, nagyra nyitottam a számat és ásítottam.
- Meddig voltál fent?
- Nem tudom, nem bírtam elaludni. – mondtam és a fürdőm felé vettem az irányt. Gyorsan megmostam az arcom és felöltöztem. Mikor kiléptem az ajtón Adam a kocsija előtt állt és engem várt. Rámosolyogtam és ő is rám.
- Kisasszony. – mondta nevetve. Kecsesen odasétáltam hozzá és meghajoltam. Erre ő felkapott a derekamnál fogva és megpörgetett. – Szeretlek te.
- Én is. – mondtam és megcsókoltam. Olyan jól esett az egész, úgy éreztem a szeretete felemészt és valami új születik bennem valami jobb és szebb. – Mindennél jobban. – mondtam és még egyszer megcsókoltam.
- Na, gyere… - mondta és illedelmesen elkísért az anyósülés ajtajához és megvárta, míg beszállok majd ő is beszállt. Ekkor vettem csak észre, hogy Hanna a hátsó ülésen ül és egy magazint olvasgat.
- Merion? – nézett fel egy percre, de abban a percben Merion már be is csapta a kocsi ajtaját és leült Hanna mellé. A motor felbőgött és indultunk az iskolába. Amikor megérkeztünk Adam és én az igazgatói irodába mentünk.
- Marcus a 11.a osztály tanulója elment, ne várja vissza, ne kérdezze hova csak azt tudja, hogy nem jár ide többet. – mondta Adam, miközben végig az igazgatónő szemébe nézett.
- Rendben. – mondta az igazgató és rögtön a papírokat kezdte rendezgetni.
Adam rám mosolygott én meg csak bólintottam.
- Most pedig a barátaink következnek. Kíváncsi vagyok, a tanárok milyen történetet adnak be nekünk Marcus eltűnéséről. – mondta Adam és átölelt.
- Én is. – mondtam, a szemem könnybe lábadt mikor megláttam Julie-t és Kate-t.
- Hé… nyugi. – mondta Adam és megölelt. Minél közelebb voltunk hozzájuk annál feszültebbnek éreztem magam.
- Marcus halott. – nyögtem mikor oda értünk hozzájuk.
- Hogy mi? Az hogy lehet? – sipákolt Julie.
- Ne verd nagydobra. – szóltam rá és neki dőltem Adamnek.
- Bocsánat. De hogy.. – kérdezte látszott rajta, hogy alig bírja vissza fojtani a könnyeit.
- A saját szememmel láttam. Egy másik vámpír, akit nem ismerünk leszúrta… Adam meg épp velem volt elfoglalva, mert engem is… hát nem is tudom mit akart velem csinálni.
- Megerőszakolni. – mondta Adam, úgy, mintha ez egy minden napi dolog lenne, hogy mint a derült égből villámcsapás megjelenik egy vámpír és meg akarja erőszakolni a barátnőjét. Hát oké… ez kedves.
- Hogy mi? – nyögte Julie. – És te csak így simán közlőd Lune előtt.
- Már megbocsáss, de jobb, ha tudja, minthogy meglepődjön. Tényleg nem ez a világ legtermészetesebb dolga. De…
- Jogos. – mondta Julie, de én egy szót sem bírtam szólni… a fejem zsongott, ekkor tűnt fel, hogy Kate sem nyilvánított még vélemény, mióta mondtuk neki mi történt meg se szólalt.
- Kate… - suttogtam, hallani alig hallottam és a látásom is elhomályosult, de tudnom kell. – Mi a baj? – kérdeztem.
- Kate… - hallottam meg Adam hangját, de olyan távoli volt és riadt.
- Mi baja? – kiabálta hisztérikusan Julie.
- Sh. – leheltem, olyan gyengének éreztem…
- Mi történt? – kérdeztem rögtön az után, hogy kinyitottam a szemem. A pupillám kitágult, már nem éreztem magam olyan gyengének, de Kate arca megijesztett. Olyan sápadt volt és őzike tekintettel nézett szét.
- Sokkot kapott. – mondta Adam. De hát miért? Hiszen én láttam, hogy mi van vele… aztán vettem csak észre a nyakán és a csuklóján lévő harapás nyomokat.
- A nyaka… - suttogtam.
- Ne…
Adam tekintette elhomályosult és alig lehetett kivenni belőle mire gondol. – Sajnálom. – mondta és visszatért belé az élet. – Kate… Kate… szeretted?
- Igen. Mindennél jobban. Nagyon.
- Részvétem. – suttogtam. A szemem előtt megjelent a kép, ahogy Marcust ledöfi. – Olyan szörnyű volt. – mondtam és zokogásban törtem ki.
- Sh. Sh. Nem lesz semmi baj. Mindegyikőtöknek vigyáznia kell magára. Rendben? – senki sem szólt semmit csak bólintottunk egyet. – Mivel holnap nem, lesz, suli azt szeretném, ha nálam aludnátok. Hanna elmehetne hozzátok? Neki is elmondjuk mi a szitu és vigyáz a szüleidre. Rendben.
- Én benne vagyok. – mondtam szipogva és erőltetetten a többiekre mosolyogtam.
- Én is. – motyogta Julie. Minden tekintett Kate-re szegeződött, aki csak csendbe burkolózva hallgatta mi történik.
Este mindenki megérkezett Adámhoz, a nappaliba ültünk. Mindent ellepett a síri csend, alig szólaltunk meg. Kellemes volt Adámhoz bújni, bár a csend kezdett kínossá válni még se szólalt meg senki.
- Halihó. – szólalt meg egy mély hang.
Nem ez nem lehet. – futott át az agyamon. – Ez nem lehet igaz. – nyögtem.
- Senki nem mehet ki. – adta ki az utasítást Adam.
- Ez az, aki megölte Marcust? – kérdezte Kate. Ahogy ránéztem észrevettem, hogy fortyog benne a düh és bármelyik percben képes kitörni. A szemeiben tükröződő fájdalom és az arcára száradt könnyek viszont sebezhetővé tették. Ezért inkább nem szóltam semmit csak bólintottam. Több se kellett neki és meglódult az ajtó felé. Még Adam sem tudott utána kapni.
- Te szemét gyilkos… - üvöltötte teli torokból.
- Ajaj, az itt hagyott barátnő. – mondta a férfi és megragadta Kate kezét.
- Ne… - síkoltottam. Adam megszorította a kezemet.
- Nem mehetsz ki, majd én elintézem. – mondta Adam és kilépett a házból. Julie hüppögésére lettem figyelmes. Hátra néztem, ott kuporgott a kanapén, megmozdulni alig mert a félelemtől. A következő pillanatban minden olyan gyorsan történt… Kate síkoltott kirohantam, hogy megnézzem mi történt, mikor megpillantottam, hogy Kate szeme könnyes a vérét meg, azaz iszonytató szemét szívja. A teste megrándult a fájdalomtól, szemeiből eltűnt minden, még egy csepp remény sem maradt. Ahogy ökölbe szorítottam a kezem, a körmeim a bőrömbe vágtak és kiserkent a vérem. Mindkét vámpír azonnal rám nézett. Az idegen férfi abba hagyta Kate csapolását és, mint egy rongybabát úgy dobta el a testét. De Adam megelőzte és mielőtt belőlem is kedve szerint lakmározhatott volna belökött a házba, olyan erővel, hogy nem bírtam talpon maradni, neki estem a kanapénak, majd az erőtől átzuhantam rajta és valahol a falnál kötöttem ki.
Résnyire nyitottam a szemem, próbáltam felállni, de nem ment. Rettenetesen sajogtak a végtagjaim. Julie felállt oda ment az ajtóhoz és mormogni kezdet valamit. Nem tudtam mi történik, Julie csak így kisétált az ajtónak, miközben még mindig mormolt egy bizonyos szöveget, ami feltűnt, hogy folyamatosan ismétlődik. A fájdalom belém hasított mikor fel akartam állni. Összeszorítottam a fogaimat és megint megpróbáltam, a fájdalom még elviselhetetlenebb volt, de nem érdekelt csak talpon akartam maradni. Abban a percben megláttam Kate élettelen testét, ha nem látom, hogy a mellkasa ritkán, de emelkedik, azt hinném halott.
- Kate… - suttogtam, a szemembe könnyek gyűltek, a világ elhomályosult, a fejem rettenetesen fájt, a szívem zakatolt. Nem lehet, tettem egy lépést előre. – Nem ájulhatok el. – motyogtam, alig jött ki hang a számon.
Julie jelent meg Kate mellett és látszott rajta, hogy erőlködik, amint próbálja berángatni a házba. Tettem előre még egy bizonytalan lépést. Julie beért a házba Kate-tel és összeesett. Már nem bírtam mozogni, a lábaim nem engedelmeskedtek nekem. A térdeim elgyengültek és összerogytam.
- Kate, Julie, Lune… - hallottam meg a hangját. Olyan riadtan és gyengén csengett… Minden erőmet összeszedve felnéztem, Adam több helyen is vérzett éppen, hogy bejutott a biztonságot nyújtó házba, mikor az idegen neki akart menni, de csak a láthatatlan vonalat találta el az ajtóban. A testem remegni kezdett és alig fogtam fel ezt az egészet.
- Ha Kate… - kezdte Adam, de nem bírta befejezni összeesett.
- Fel kell állnom. – nyögtem, nagy nehezem feltápászkodtam és oda bukdácsoltam Kate-hez. Felemeltem a fejét és Adam karjáért nyúltam, amiből így is folyt a vér. Gyengéden odanyomtam a kezét Kate szájához. Nem telt bele sok időbe mire Kate automatikusan lenyelte a zavaró folyadékot. Felemelte a kezeit és ráfogott Adam karjára, nagy kortyokban nyelte a vért. Mire Adam magához tért és azonnal elrántotta a kezét. Bűntudatosan néztem rá. Kate szeme kinyílt és, mintha semmi sem történt volna odakúszott hozzám lenyalta a vért a tenyereimről. Végezetül megnyalta a száját és kirontott a házból.
- Hívj be! – sziszegte.
- Gyere be! – mondtam egyedüli emberként, mire Kate nyugodtan besétált és leült a fotelba. Rám mosolygott, mintha fel se fogná mi történt, amíg meg nem látta a nem mesze az ajtótól ácsorgó idegent.
- Te… - mondta, hangjában nem volt egy csepp jó indulat se.
- Nem! – kiáltotta Adam. – Azt mondtam senki nem megy sehova. Azaz elmebeteg ölte meg Marcust. Felfogtad? – A kérdést Kate-nek szegezte, aki rémülten meredt rá. Azt hiszem fel fogta mi történt és azt is, hogy belőle mi lett.
- Én… én… - sajnálom… - mondta, ajka lefelé görbült és könnyek gördültek le az arcán. – Nem akartam. Nem akarok. – nyögte, aztán a testét megrázta a zokogás. Oda akartam menni hozzá, de nem bírtam, minden olyan sötét lett a fejem ismét rettenetesen bevertem.
Hunyorogtam az arcomat érő erős fénytől. Mozgást éreztem magam felett, résnyire nyílt szemekkel próbáltam kitalálni mi történt.
- Kate? – nyöszörögtem.
- Itt vagyok. – szorította meg a kezem,- ami túl hideg volt. Hirtelen képek kúsztak be elém. A tudat, hogy mi lett ólomsúlyú kőként zuhant a szívemre.
- Jól vagy kicsim? – szólalt meg Adam és magához húzott.
- Azt hiszem. – suttogtam. – De a fény…
- Milyen fény?
- Fény…
- Kate még nem kapott gyűrűt nem mehet fényre. – mondta halkan Julie. – És nem tudom, hogy kell… - csuklott el a hangja.
- Túl erős a fény. – ismételtem meg.
- Kapcsoljátok le a villanyt. – adta ki a parancsot Adam. Pár másodperc múlva eltűnt a fény. Kinyitottam a szemem és túl gyorsan ültem fel, szinte beleszédültem. Körül néztem a szobába. Julie az egyik fotelba kuporgott. Kate mellettem áll szeme hol szikrákat szórt, hol pedig rémülten cikázott. Adam a másik oldalamon álldogált. Megdörzsöltem a szemem és hosszú percekig néztem a szemébe.
– Hiányozni fogtok… - suttogtam.
- Miről beszélsz? – kérdezte Adam.
- Holdfogyatkozás. – feleltem oly könnyedén, de nem tudtam miért. Értetlenül néztem szét.
- Mi fog történni holdfogyatkozáskor? – kérdezte Julie.
- Halványlila gőzöm sincs róla.
- Az jó… - nevetett Kate. Próbálta oldani a feszültséget, bár a szemében ugyanúgy rémület látszódott, mint mindenkinek a szobában.
- Tudom, hogy jót akarsz, de ez most nem fog menni. Inkább keresünk erről valamit az egyik könyvben. Julie találtál valamit érdekeset a holdlényekről vagy Szophiáról.
- Azon kívül, amit eddig is tudunk nem. – rázta meg a fejét.
- Az baj.
- Az, az. Akkor nézzük át újra az anyagokat. Lune, te meg hátha megérzel még valamit.
Az idő gyorsan telt, a könyvkupacok meg egyre nagyobbak lettek mellettünk, hiába rágtuk át magunkat egy csomó könyvön nem igazán jutottunk sokra.
- Eszembe jutott valami, Adam van laptopod ugye? Internet kapcsolattal? – kérdeztem, felvillanyozva.
- Persze, mindjárt hozom. – válaszolt és el is tűnt. Alig jutott időm pislogni és már meg is jelent kezében a kért tárgyal.
- Köszi. – mondtam, puszit nyomtam az arcára és buzgón gépelni kezdtem.
„Legközelebbi holdfogyatkozás”
Egy csomó oldalt adott ki különböző
értelmetlen szövegekkel. – Ez lesz az. – suttogtam és ráklikkeltem az egyikre.
– Hányadika van? – kérdeztem. Észre sem vettem, hogy azóta már mind a hárman
mögöttem tornyosultak.
- Azt hiszem október 11, miért?
- Egy hét múlva…
Elszörnyedve néztem a képernyőt, a hideg futkosott a hátamon és kezdtem felfogni mi történik körülöttem, és kezdett nagyon sok lenni mindez. Egyre gyorsabban vettem a levegőt és alig tudtam elhinni az egészet. Úgy éreztem szét robban a fejem, egyre jobban szédültem. – Ez nekem túl sok. – ejtettem ki minden szót lassan és érthetően, mégis alig hallottam a saját szavaimat. Behunytam a szemem és próbáltam koncentrálni, de nem sikerült. Az egész testemen eluralkodott a pánik. Tehetetlenül dőltem hátra és vér ízét éreztem meg a számba, köhögni kezdtem és valami ragacsos folyadék folyt végig az államon.
- Lune… - kiabálták körülöttem. Egy erős kéz ragadta meg a karomat és felrántott a földről.
- Hozzatok vizet és papír törlőt. – mondta egy erőteljes hang. Pár perc múlva letörölték a számról a vért.
- Nem. – nyögtem. Kinyitottam a szemem és szétnéztem. – Hol a víz? – nyöszörögtem.
- Halálra ijesztettél minket. – korholt Julie.
- Sajnálom. – suttogtam. Adam a kezembe nyomta a poharat és hagyta, hogy kiigyam a tartalmát majd lerakta az asztalra.
- Minden rendben? – kérdezte Kate. Megráztam a fejem, hiszen én magam sem tudom. Csak olyan volt, mintha túl sok lett volna az információ vagy nem is tudom, nem vesztettem el az eszméletemet, mint eddig csak túl gyengének éreztem magamhoz, hogy megszólaljak vagy mozogjak.
- Azt hiszem csak sok volt minden. – szólaltam meg végül. Adam értetlenül nézett ki a fejéből és egyre szorosabban ölelt magához. Pihegve dőltem rá a mellkasára és néztem fel rá.
- Kettesben hagyjunk titeket? – kérdezte Julie felhúzott szemöldökkel és kacéran mosolygott.
- Nem mehettek el. Azaz elmebeteg még kint mászkál. – mondta Adam rideg hangon. Megráztam a fejem és az ablakot kezdtem fürkészni.
- Szerintem nincs itt. – mondtam könnyedén. – De igazad van, nem mehetek, sehova még nem tudjuk mi lesz… - tartottam egy kis szünetet, mert nem tudtam, hogy mi lenne a helyes szó, majd inkább csak ennyit mondtam. – Egy hét múlva. De tegyük sorrendbe a dolgokat Kate-nek kell a gyűrű. Julie? – néztem rá reménykedve, de megrázta a fejét.
- Próbáld meg! – bíztatta Adam is.
- Kérlek! – könyörgött Kate. Julie aprót bólintott, majd megfogta Kate kezét és az ujjára pillantott, ahol a megszokott helyen ott volt a nagymamája gyűrűje.
- Épp jó!
Kate lehúzta az ujjáról az ezüst gyűrűt, ami egy gyönyörű, de kis kékkövet foglalt magába. Mikor Julie összeszorította a szemét és a gyűrűvel a kezében koncentrálni kezdett mindenki visszafojtott levegővel figyelte a műveletet. Egyszer csak a kis ereklye felemelkedett a levegőbe körülötte apró fénypontok jelentek meg, amit magába vonzott majd visszahullott Julie tenyerébe.
- Azt hiszem kész. – motyogta Julie.
- Szerintem is. – erősítette meg Adam.
Kate visszahúzta az ujjára majd felállt és csak egy kicsit elhúzta a függönyt. Óvatosan dugta ki az egyik kezét a napra, amin ugyan látszott a fény, de semmi baja nem esett.
- Sikerült. – mosolyodott el Kate. – Köszönöm. – borult Julie nyakába. – Köszönöm.
- Nincs mit. – mosolygott Julie is.
- Ezzel is megvolnánk. Mi lesz a holdfogyatkozással? – tettem fel a félt kérdést.
- Nem tudom… - ismerte be Adam is lehajtotta a fejét. A tenyerembe temettem az arcomat, ezt nem akartam hallani. Azt akarom, hogy minden rendben legyen. Reménytelenül vágyok arra, hogy örökké vele legyek, de nem arra, hogy akár egy hét múlva is elveszíthetem. Arra egyszerűen nem!
- Csak annyit tudunk, hogy lesz valami egy hét múlva. Ja és, hogy Lune egy holdlény. Csodálatos. – roskadt le Kate lelkesedése. Felálltam és visszamentem a könyvkupacokhoz.
- Kell lennie itt valaminek. – mondtam kétségbeesetten. – Kérlek! – kiabáltam. – Kérlek!
- Lune… - suttogta Adam.
- Mi az? – kérdeztem tőle és megperdültem.
- Ragyogsz… - tátotta el a száját Julie.
- Oh… - leheltem és magamra néztem. A hajamat hátra vetettem és megrántottam a vállamat. Adam elégedetten felnyögött én meg elnevettem magam. Tudnom kell mi történik velem, ez nem normális, mintha az életem normálisnak lehetne nevezhető. A barátom egy vámpír, ahogyan az egyik legjobb barátnőm is, a másik legjobb barátnőm pedig boszorkány. Ez minden csak nem normális.
- Mi lesz? – kérdeztem. Semmi válasz, csak némán bámultak rám. – Jaj, Istenem. – dünnyögtem és leroskadtam a földre, hogy tovább tanulmányozzam a könyveket.
- Adam itt említ a könyv egy vámpírt… hallottál róla? – néztem fel rá reménykedve.
Vett egy mély levegőt és csak utána válaszolt. – Lehet kiről?
- Derek… - olvastam fel a nevet.
- Igen, ismerem. – mondta.
- Ismerte Szophiát. Muszáj beszélnünk vele. Muszáj.
- Tudom, hol lakik!
Felragyogott a szemem és azonnal felpattantam. – Induljunk. Most! Nincs más esélyünk.
- Rendben.
Pár perc múlva már mindannyian a kocsiban ültünk és indultunk Derekhez. Az autó út amilyen hosszú volt annyira csendes is senki sem szólt egy szót sem csak mereven ült és nézett ki az ablakon.
A ház, ahol megálltunk nagy volt sötét és rideg. A hátamon végig futott a hideg mikor megláttam és akaratomon kívül bújtam oda Adamhez.
- Ijesztő. – suttogta Julie, aki még apróbbra húzta össze magát.
- Az. – helyeselt Kate is.
- Szerintem is.
Adam nagy léptekkel indult el a ház felé, mi hárman pedig úgy követtük, mint a kiskacsák. Bekopogott a nagy öreg ajtón, aminek a sarkába néhány pók már hálót szőtt, a gerendák nyikorogtak akadtunk és minden olyan elhagyatott volt, a szellő felborzolta a hajunkat.
Az ajtó lassan nyílt ki és egy fiatal alig pár évvel idősebb fiú nyitott ajtót, mint Adam. Szinte sütött róla, hogy ismeri Szophiát, olyan volt, mintha a halott lány ott állna mellette. Nem tudtam mit mondjak, egyszerűen nem bírtam megszólalni.
- Szophia… - leheltem.
- Mit tudsz róla? – billentette oldalra a fejét az ismeretlen vámpír.
- Nem sokat. – mondtam. – Csak annyit, hogy olyan volt, mint én és neki elege lett belőle és ezért inkább megölte magát… vagy mi.
- Értem. Gyertek be! – invitált be minket.
- Köszönjük. – hajtottam meg a fejem előtte és beléptem a házba.
- Micsoda különleges társaság. – mondta Derek mikor már a nappaliban ültünk. – Két vámpír, egy holdlény és egy boszorka.
- Mit tudsz Szophiáról? – kérdeztem. Nem hagyhatom, hogy össze-vissza beszéljen tudnom, kell, és most kell tudnom, nem máskor talán nem is lesz rá több lehetőségem.
- Szerettem. Még ma is szeretem. Komolyan ritka volt olyan gyönyörű teremtéssel találkozni, mint ő… vagy te. Valahogy mindig is kívántam, nagyon. A vére pedig… hát szerintem nem kell magyaráznom milyen volt. Egyik nap azt vette észre, hogy egyre rosszabbul érzi magát, vért kezdett hányni és nem érezte már jól magát a közelembe. Azt is észrevette, hogy amikor ideges ragyog. Egyre furcsább és távolságtartóbb lett. Aztán megölte magát, levettette magát a szikláról… a szemem láttára. Három nap múlva pedig holdfogyatkozás volt. Azt mondta jobb lesz így… nem akarja meg várni a véget. Nem tudtam mit akar mondani ezzel.
- Egy hét múlva holdfogyatkozás… - suttogtam kétségbeesetten.
- Nem kell így lennie. – mondta a vámpír és a térdemre rakta a kezét. – Minden rendben lesz.
- Hogyan? – kérdeztem.
- Biztosan van kibúvó. – mondta és előkotort egy könyvet. Rámutatott egy idősebb nőre, aki mellett Szophia állt. – Ehhez a nőhöz járt tanácsért Szophia, de már több éve halott. Boszi gyere csak ide… - intette magához Julie-t, aki ugyan bizonytalan léptekkel, de elindult felé. – Megismered?
Julie csak bólogatott, de egy szót sem szólt. Félénken nézett rám és megszorította a kezemet. Értetlenül néztem rá Adamre, aki csak bólogatott. – Mi az? – kérdeztem.
- Azt hiszem a rokonom. – mondta elhaló hangon Julie.
- Mi…
Kezdett megint sok lenni minden nem bírtam összerakni a dolgokat. A fejemhez kaptam és szédülni kezdtem, az egész testem megfeszült és majd nem összeestem.
- Mit kell tennem? – kérdeztem. – Mit? – szinte már zokogtam, a kétségbeesés mocsara teljesen bekebelezett és nem tudtam, hogy szabadulhatnék meg belőle.
- Nem tudom. – ismerte be Julie.
- Kell lennie… - kiabáltam.
- Sh. – lépett oda hozzám Adam és megcsókolt. Mellette megnyugodtam és biztonságba éreztem magam. – Tudsz még valamit?
- Nem… Szophia idő előtt meghalt. Még élhetett volna.
- Hát akkor köszönjük. – mondta Adam és elindult az ajtó felé.
- Nem maradtok itt? – kérdezte Derek és egyesével végig mért mindenkit.
- Nem, most már mennünk kell és egyikük se ehhez szokott. – húzta el a száját. – De te jöhetsz velünk, ha gondolod. Hát, ha tudsz még segíteni.
- Oké, ha nem zavarok. – felelte Derek mosolyogva.
Az út hazafelé ugyan olyan feszült volt, eggyel többen voltunk ugyan, de sokkal okosabbak nem lettünk. Mikor végre oda értünk Adam házához, mindenki fáradtan esett be az ágyba és aludt el.
- Nagyon okos vagy! – mondta egy ismerős hang.
- Szophia… mit akarsz? – kérdeztem tőle élesen.
- Segíteni… látom megtaláltátok Dereket… Maria sejtette. – mondta.
- Ki az a Maria? – kérdeztem, de volt egy sejtésem, hozzá járt el, ő segített neki mikor még élt. – Miért ölted meg magad? Mi történt volna holdfogyatkozáskor?
- Azért öltem meg magam, mert elegem lett. Őszintén nem tudom, de éreztem, hogy nincs sok hátra. Szörnyű volt, egyre betegebb voltam.
Összepréselte az ajkait és megrázta a fejét, könnyek potyogtak a szeméből hagyta hadd folyjanak végig az arcán.
- Derek… Mi van Derekkel? – kérdeztem. A nyakára mutatott, ahol még mindig látszott a két apró folt.
- Szerettem. Nem is tudom mi lett volna nélküle, de úgy gondoltam neki jobb, ha nem vagyok mellette. Próbáltam eltaszítani magamtól, de akkor még jobban éreztem, hogy nincs sok hátra, mikor mellette voltam, az csodás volt. Lehet oda kellett volna adni neki a testemet és akkor…
Hirtelen ültem fel az ágyban és néztem szét. Szaporán vettem a levegőt és az egész testem remegett.
- Lune, jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Adam.
- Álmodtam… - suttogtam halkan szinte alig hallhatóan. A gondolataim még mindig Szophia szavai körül forogtak.
- Mit? – kérdezte.
- Szophia beszélt megint… - mormoltam magam elé meredve. – Azt mondta Derek mellett érezte teljesnek magát… de nem értem mit miért tett. El akarta taszítani magától, ja és azt mondta a szerelmük nem teljesült be… Úgy.
- Ennek nincs semmi értelme. – dünnyögte Kate, aki időközben betévedt a szobába. – Semmi. – látszott, hogy a szemei csukódnak lefelé és még nem igazán fogta fel mi van körülötte. – Ja, amúgy tudj róla drágám, hogy sikítottál…
- Elég ijesztően. – motyogta Julie is, aki Kate mögött állt és csak most vettem észre, hogy ott áll.
- Tényleg. – biztosított róla Adam is. Bólintottam egyet, majd megrántottam a vállamat.
- Lehetséges… bocsi.
- Mit mondott még? – kérdezte Julie és becsoszogott a szobába. Lehuppant mellém az ágyra és dörzsölni kezdte a szemeit. – Szóval?
- Nem fejezte be az utolsó mondatát… hogy is volt? Ja, igen. Lehet oda kellett volna adni neki a testemet és akkor… - mondtam és értetlenül megráztam a fejem.
- Gyakorlatilag azt ecsetelte, hogy megbánta, hogy nem feküdt le Derekkel érdekfeszítő. – mondta gúnyosan Kate.
- Igen. – bólintottam, majd folytattam. – Megdicsért, hogy meg találtuk Dereket… - megütögettem az államat gondolkozás kézbe és a szám elé raktam a kezem. Próbáltam visszaemlékezni, de nem igazán ment. – Teljes szívből szerették egymást.
- Szophia segíthetnél kicsit többet. – szólalt meg ismét Kate.
- Szerintem eleget segít. – mondta Julie. – Szerintem le kéne, hogy feküdjetek.
- Nekem is ez esett le. – nevetett Adam kínosan. – Bocsi, Lune.
- Különben nekem is, szóval… - nyomtam egy csókot Adam ajkaira.
Kate és Julie óvatosan hátráltak ki a szobából. – Magatokra hagyunk… - nevettek és becsukták maguk mögött az ajtót.
Adam észrevétlenül döntött hanyatt az ágyon, majd végig csókolta a nyakamat, a keze bejárta a testemet. Ajkai felperzselték a bőrömet, az egész testem megfeszült a vágytól, közelebb húztam magamhoz és lehúztam róla a pólóját.
- Szeretlek. – leheltem. A tenyeremet kitámasztottam a mellkasán és csípőjéhez dörgölőztem. Szinte pillanatok alatt tűntek el rólunk a testünket takaró ruhadarabok, nem sokára teljesen meztelenül feküdtünk egymáson. Oldalra billentettem a fejemet és hagytam, hogy a nyakamba harapjon. Éreztem, ahogy a fájdalom helyét átveszi az élvezet, de ennél is közelebb akartam tudni magamhoz.
- Akarom. – mondtam rekedten vágytól telt hangon. – Nagyon akarlak.
- Én is téged. – lehelte a nyakamba. Újra végig csókolta a nyakamat, majd mikor a kezébe vette az irányítást nem az történt, amire számítottam. Éreztem, hogy a hajam a fejem körül lebeg arany koszorúként, a testem pedig szinte izzott.
- Mi történik? – kérdeztem ijedten.
- Nem tudom, de gyönyörű vagy. – mondta elámulva, a szeme kikerekedett és kezével egyre erősebben szorított magához. – Nem akarlak elengedni.
Végig simította az arcomat és a számat, majd megcsókolt. Ez is más volt, mint eddig az egész testem bele bizsergett és, ha nem fog magához szinte ugrálni tudtam volna tőle. Szinte robbanás járta át a testemet, behunytam a szememet… túl sok volt a fény… túl sok.
- Ragyogsz… túl erősen. – mondta Adam a hangja neki is rekedtes volt.
Pihegve feküdtünk egymás mellett, hirtelen nagyon álmos lettem és el tudtam volna aludni. A szemem kezdett lecsukódni, de egy dologba még így is biztos voltam.
- Vége van! – jelentettem ki.
- Tudom. – mondta Adam és közelebb húzott magához.
- Mi lesz azzal a vámpírral, aki… - kezdtem volna, de közbe vágott.
- Többé nem bánthat. Illetve nem akar már bántani… vége… - mondta ki határozottan.
- Vége! – bólintottam és elaludtam a karjaiban.
- Azt hiszem október 11, miért?
- Egy hét múlva…
Elszörnyedve néztem a képernyőt, a hideg futkosott a hátamon és kezdtem felfogni mi történik körülöttem, és kezdett nagyon sok lenni mindez. Egyre gyorsabban vettem a levegőt és alig tudtam elhinni az egészet. Úgy éreztem szét robban a fejem, egyre jobban szédültem. – Ez nekem túl sok. – ejtettem ki minden szót lassan és érthetően, mégis alig hallottam a saját szavaimat. Behunytam a szemem és próbáltam koncentrálni, de nem sikerült. Az egész testemen eluralkodott a pánik. Tehetetlenül dőltem hátra és vér ízét éreztem meg a számba, köhögni kezdtem és valami ragacsos folyadék folyt végig az államon.
- Lune… - kiabálták körülöttem. Egy erős kéz ragadta meg a karomat és felrántott a földről.
- Hozzatok vizet és papír törlőt. – mondta egy erőteljes hang. Pár perc múlva letörölték a számról a vért.
- Nem. – nyögtem. Kinyitottam a szemem és szétnéztem. – Hol a víz? – nyöszörögtem.
- Halálra ijesztettél minket. – korholt Julie.
- Sajnálom. – suttogtam. Adam a kezembe nyomta a poharat és hagyta, hogy kiigyam a tartalmát majd lerakta az asztalra.
- Minden rendben? – kérdezte Kate. Megráztam a fejem, hiszen én magam sem tudom. Csak olyan volt, mintha túl sok lett volna az információ vagy nem is tudom, nem vesztettem el az eszméletemet, mint eddig csak túl gyengének éreztem magamhoz, hogy megszólaljak vagy mozogjak.
- Azt hiszem csak sok volt minden. – szólaltam meg végül. Adam értetlenül nézett ki a fejéből és egyre szorosabban ölelt magához. Pihegve dőltem rá a mellkasára és néztem fel rá.
- Kettesben hagyjunk titeket? – kérdezte Julie felhúzott szemöldökkel és kacéran mosolygott.
- Nem mehettek el. Azaz elmebeteg még kint mászkál. – mondta Adam rideg hangon. Megráztam a fejem és az ablakot kezdtem fürkészni.
- Szerintem nincs itt. – mondtam könnyedén. – De igazad van, nem mehetek, sehova még nem tudjuk mi lesz… - tartottam egy kis szünetet, mert nem tudtam, hogy mi lenne a helyes szó, majd inkább csak ennyit mondtam. – Egy hét múlva. De tegyük sorrendbe a dolgokat Kate-nek kell a gyűrű. Julie? – néztem rá reménykedve, de megrázta a fejét.
- Próbáld meg! – bíztatta Adam is.
- Kérlek! – könyörgött Kate. Julie aprót bólintott, majd megfogta Kate kezét és az ujjára pillantott, ahol a megszokott helyen ott volt a nagymamája gyűrűje.
- Épp jó!
Kate lehúzta az ujjáról az ezüst gyűrűt, ami egy gyönyörű, de kis kékkövet foglalt magába. Mikor Julie összeszorította a szemét és a gyűrűvel a kezében koncentrálni kezdett mindenki visszafojtott levegővel figyelte a műveletet. Egyszer csak a kis ereklye felemelkedett a levegőbe körülötte apró fénypontok jelentek meg, amit magába vonzott majd visszahullott Julie tenyerébe.
- Azt hiszem kész. – motyogta Julie.
- Szerintem is. – erősítette meg Adam.
Kate visszahúzta az ujjára majd felállt és csak egy kicsit elhúzta a függönyt. Óvatosan dugta ki az egyik kezét a napra, amin ugyan látszott a fény, de semmi baja nem esett.
- Sikerült. – mosolyodott el Kate. – Köszönöm. – borult Julie nyakába. – Köszönöm.
- Nincs mit. – mosolygott Julie is.
- Ezzel is megvolnánk. Mi lesz a holdfogyatkozással? – tettem fel a félt kérdést.
- Nem tudom… - ismerte be Adam is lehajtotta a fejét. A tenyerembe temettem az arcomat, ezt nem akartam hallani. Azt akarom, hogy minden rendben legyen. Reménytelenül vágyok arra, hogy örökké vele legyek, de nem arra, hogy akár egy hét múlva is elveszíthetem. Arra egyszerűen nem!
- Csak annyit tudunk, hogy lesz valami egy hét múlva. Ja és, hogy Lune egy holdlény. Csodálatos. – roskadt le Kate lelkesedése. Felálltam és visszamentem a könyvkupacokhoz.
- Kell lennie itt valaminek. – mondtam kétségbeesetten. – Kérlek! – kiabáltam. – Kérlek!
- Lune… - suttogta Adam.
- Mi az? – kérdeztem tőle és megperdültem.
- Ragyogsz… - tátotta el a száját Julie.
- Oh… - leheltem és magamra néztem. A hajamat hátra vetettem és megrántottam a vállamat. Adam elégedetten felnyögött én meg elnevettem magam. Tudnom kell mi történik velem, ez nem normális, mintha az életem normálisnak lehetne nevezhető. A barátom egy vámpír, ahogyan az egyik legjobb barátnőm is, a másik legjobb barátnőm pedig boszorkány. Ez minden csak nem normális.
- Mi lesz? – kérdeztem. Semmi válasz, csak némán bámultak rám. – Jaj, Istenem. – dünnyögtem és leroskadtam a földre, hogy tovább tanulmányozzam a könyveket.
- Adam itt említ a könyv egy vámpírt… hallottál róla? – néztem fel rá reménykedve.
Vett egy mély levegőt és csak utána válaszolt. – Lehet kiről?
- Derek… - olvastam fel a nevet.
- Igen, ismerem. – mondta.
- Ismerte Szophiát. Muszáj beszélnünk vele. Muszáj.
- Tudom, hol lakik!
Felragyogott a szemem és azonnal felpattantam. – Induljunk. Most! Nincs más esélyünk.
- Rendben.
Pár perc múlva már mindannyian a kocsiban ültünk és indultunk Derekhez. Az autó út amilyen hosszú volt annyira csendes is senki sem szólt egy szót sem csak mereven ült és nézett ki az ablakon.
A ház, ahol megálltunk nagy volt sötét és rideg. A hátamon végig futott a hideg mikor megláttam és akaratomon kívül bújtam oda Adamhez.
- Ijesztő. – suttogta Julie, aki még apróbbra húzta össze magát.
- Az. – helyeselt Kate is.
- Szerintem is.
Adam nagy léptekkel indult el a ház felé, mi hárman pedig úgy követtük, mint a kiskacsák. Bekopogott a nagy öreg ajtón, aminek a sarkába néhány pók már hálót szőtt, a gerendák nyikorogtak akadtunk és minden olyan elhagyatott volt, a szellő felborzolta a hajunkat.
Az ajtó lassan nyílt ki és egy fiatal alig pár évvel idősebb fiú nyitott ajtót, mint Adam. Szinte sütött róla, hogy ismeri Szophiát, olyan volt, mintha a halott lány ott állna mellette. Nem tudtam mit mondjak, egyszerűen nem bírtam megszólalni.
- Szophia… - leheltem.
- Mit tudsz róla? – billentette oldalra a fejét az ismeretlen vámpír.
- Nem sokat. – mondtam. – Csak annyit, hogy olyan volt, mint én és neki elege lett belőle és ezért inkább megölte magát… vagy mi.
- Értem. Gyertek be! – invitált be minket.
- Köszönjük. – hajtottam meg a fejem előtte és beléptem a házba.
- Micsoda különleges társaság. – mondta Derek mikor már a nappaliban ültünk. – Két vámpír, egy holdlény és egy boszorka.
- Mit tudsz Szophiáról? – kérdeztem. Nem hagyhatom, hogy össze-vissza beszéljen tudnom, kell, és most kell tudnom, nem máskor talán nem is lesz rá több lehetőségem.
- Szerettem. Még ma is szeretem. Komolyan ritka volt olyan gyönyörű teremtéssel találkozni, mint ő… vagy te. Valahogy mindig is kívántam, nagyon. A vére pedig… hát szerintem nem kell magyaráznom milyen volt. Egyik nap azt vette észre, hogy egyre rosszabbul érzi magát, vért kezdett hányni és nem érezte már jól magát a közelembe. Azt is észrevette, hogy amikor ideges ragyog. Egyre furcsább és távolságtartóbb lett. Aztán megölte magát, levettette magát a szikláról… a szemem láttára. Három nap múlva pedig holdfogyatkozás volt. Azt mondta jobb lesz így… nem akarja meg várni a véget. Nem tudtam mit akar mondani ezzel.
- Egy hét múlva holdfogyatkozás… - suttogtam kétségbeesetten.
- Nem kell így lennie. – mondta a vámpír és a térdemre rakta a kezét. – Minden rendben lesz.
- Hogyan? – kérdeztem.
- Biztosan van kibúvó. – mondta és előkotort egy könyvet. Rámutatott egy idősebb nőre, aki mellett Szophia állt. – Ehhez a nőhöz járt tanácsért Szophia, de már több éve halott. Boszi gyere csak ide… - intette magához Julie-t, aki ugyan bizonytalan léptekkel, de elindult felé. – Megismered?
Julie csak bólogatott, de egy szót sem szólt. Félénken nézett rám és megszorította a kezemet. Értetlenül néztem rá Adamre, aki csak bólogatott. – Mi az? – kérdeztem.
- Azt hiszem a rokonom. – mondta elhaló hangon Julie.
- Mi…
Kezdett megint sok lenni minden nem bírtam összerakni a dolgokat. A fejemhez kaptam és szédülni kezdtem, az egész testem megfeszült és majd nem összeestem.
- Mit kell tennem? – kérdeztem. – Mit? – szinte már zokogtam, a kétségbeesés mocsara teljesen bekebelezett és nem tudtam, hogy szabadulhatnék meg belőle.
- Nem tudom. – ismerte be Julie.
- Kell lennie… - kiabáltam.
- Sh. – lépett oda hozzám Adam és megcsókolt. Mellette megnyugodtam és biztonságba éreztem magam. – Tudsz még valamit?
- Nem… Szophia idő előtt meghalt. Még élhetett volna.
- Hát akkor köszönjük. – mondta Adam és elindult az ajtó felé.
- Nem maradtok itt? – kérdezte Derek és egyesével végig mért mindenkit.
- Nem, most már mennünk kell és egyikük se ehhez szokott. – húzta el a száját. – De te jöhetsz velünk, ha gondolod. Hát, ha tudsz még segíteni.
- Oké, ha nem zavarok. – felelte Derek mosolyogva.
Az út hazafelé ugyan olyan feszült volt, eggyel többen voltunk ugyan, de sokkal okosabbak nem lettünk. Mikor végre oda értünk Adam házához, mindenki fáradtan esett be az ágyba és aludt el.
- Nagyon okos vagy! – mondta egy ismerős hang.
- Szophia… mit akarsz? – kérdeztem tőle élesen.
- Segíteni… látom megtaláltátok Dereket… Maria sejtette. – mondta.
- Ki az a Maria? – kérdeztem, de volt egy sejtésem, hozzá járt el, ő segített neki mikor még élt. – Miért ölted meg magad? Mi történt volna holdfogyatkozáskor?
- Azért öltem meg magam, mert elegem lett. Őszintén nem tudom, de éreztem, hogy nincs sok hátra. Szörnyű volt, egyre betegebb voltam.
Összepréselte az ajkait és megrázta a fejét, könnyek potyogtak a szeméből hagyta hadd folyjanak végig az arcán.
- Derek… Mi van Derekkel? – kérdeztem. A nyakára mutatott, ahol még mindig látszott a két apró folt.
- Szerettem. Nem is tudom mi lett volna nélküle, de úgy gondoltam neki jobb, ha nem vagyok mellette. Próbáltam eltaszítani magamtól, de akkor még jobban éreztem, hogy nincs sok hátra, mikor mellette voltam, az csodás volt. Lehet oda kellett volna adni neki a testemet és akkor…
Hirtelen ültem fel az ágyban és néztem szét. Szaporán vettem a levegőt és az egész testem remegett.
- Lune, jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Adam.
- Álmodtam… - suttogtam halkan szinte alig hallhatóan. A gondolataim még mindig Szophia szavai körül forogtak.
- Mit? – kérdezte.
- Szophia beszélt megint… - mormoltam magam elé meredve. – Azt mondta Derek mellett érezte teljesnek magát… de nem értem mit miért tett. El akarta taszítani magától, ja és azt mondta a szerelmük nem teljesült be… Úgy.
- Ennek nincs semmi értelme. – dünnyögte Kate, aki időközben betévedt a szobába. – Semmi. – látszott, hogy a szemei csukódnak lefelé és még nem igazán fogta fel mi van körülötte. – Ja, amúgy tudj róla drágám, hogy sikítottál…
- Elég ijesztően. – motyogta Julie is, aki Kate mögött állt és csak most vettem észre, hogy ott áll.
- Tényleg. – biztosított róla Adam is. Bólintottam egyet, majd megrántottam a vállamat.
- Lehetséges… bocsi.
- Mit mondott még? – kérdezte Julie és becsoszogott a szobába. Lehuppant mellém az ágyra és dörzsölni kezdte a szemeit. – Szóval?
- Nem fejezte be az utolsó mondatát… hogy is volt? Ja, igen. Lehet oda kellett volna adni neki a testemet és akkor… - mondtam és értetlenül megráztam a fejem.
- Gyakorlatilag azt ecsetelte, hogy megbánta, hogy nem feküdt le Derekkel érdekfeszítő. – mondta gúnyosan Kate.
- Igen. – bólintottam, majd folytattam. – Megdicsért, hogy meg találtuk Dereket… - megütögettem az államat gondolkozás kézbe és a szám elé raktam a kezem. Próbáltam visszaemlékezni, de nem igazán ment. – Teljes szívből szerették egymást.
- Szophia segíthetnél kicsit többet. – szólalt meg ismét Kate.
- Szerintem eleget segít. – mondta Julie. – Szerintem le kéne, hogy feküdjetek.
- Nekem is ez esett le. – nevetett Adam kínosan. – Bocsi, Lune.
- Különben nekem is, szóval… - nyomtam egy csókot Adam ajkaira.
Kate és Julie óvatosan hátráltak ki a szobából. – Magatokra hagyunk… - nevettek és becsukták maguk mögött az ajtót.
Adam észrevétlenül döntött hanyatt az ágyon, majd végig csókolta a nyakamat, a keze bejárta a testemet. Ajkai felperzselték a bőrömet, az egész testem megfeszült a vágytól, közelebb húztam magamhoz és lehúztam róla a pólóját.
- Szeretlek. – leheltem. A tenyeremet kitámasztottam a mellkasán és csípőjéhez dörgölőztem. Szinte pillanatok alatt tűntek el rólunk a testünket takaró ruhadarabok, nem sokára teljesen meztelenül feküdtünk egymáson. Oldalra billentettem a fejemet és hagytam, hogy a nyakamba harapjon. Éreztem, ahogy a fájdalom helyét átveszi az élvezet, de ennél is közelebb akartam tudni magamhoz.
- Akarom. – mondtam rekedten vágytól telt hangon. – Nagyon akarlak.
- Én is téged. – lehelte a nyakamba. Újra végig csókolta a nyakamat, majd mikor a kezébe vette az irányítást nem az történt, amire számítottam. Éreztem, hogy a hajam a fejem körül lebeg arany koszorúként, a testem pedig szinte izzott.
- Mi történik? – kérdeztem ijedten.
- Nem tudom, de gyönyörű vagy. – mondta elámulva, a szeme kikerekedett és kezével egyre erősebben szorított magához. – Nem akarlak elengedni.
Végig simította az arcomat és a számat, majd megcsókolt. Ez is más volt, mint eddig az egész testem bele bizsergett és, ha nem fog magához szinte ugrálni tudtam volna tőle. Szinte robbanás járta át a testemet, behunytam a szememet… túl sok volt a fény… túl sok.
- Ragyogsz… túl erősen. – mondta Adam a hangja neki is rekedtes volt.
Pihegve feküdtünk egymás mellett, hirtelen nagyon álmos lettem és el tudtam volna aludni. A szemem kezdett lecsukódni, de egy dologba még így is biztos voltam.
- Vége van! – jelentettem ki.
- Tudom. – mondta Adam és közelebb húzott magához.
- Mi lesz azzal a vámpírral, aki… - kezdtem volna, de közbe vágott.
- Többé nem bánthat. Illetve nem akar már bántani… vége… - mondta ki határozottan.
- Vége! – bólintottam és elaludtam a karjaiban.
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése