Az égen viharfelhők gyülekeztek. Egyre hűvösebb lett
és a szél is fújni kezdett. A fűszállak hajladoztak, az ágak hangos recsegéssel
törtek le. Az égen már alig látszott a felhők mögött a nap. A világ szürkébe
burkolózott. A madarak csicsergése megszűnt. Minden állat eltűnt… Kezeimmel
átöleltem magam és ujjbegyeimmel dörzsölni kezdtem a libabőrös karomat. Barna
hajamat felkapta a szél és néhány tincset az arcomba fújt. Egyre jobban
összekuporodtam. Lassan hazafelé indultam… éppen időben haza értem, az eső pont
akkor kezdett esni, amikor beértem a házba. Felmentem az emeletre és bementem a
fürdőszobába. Levetkőztem és beléptem a fürdőkádba, megengedtem a vizet. Olyan
kellemes volt a hideg után élvezni a meleg vizet. Kimásztam a kádból és magamra
vettem a törölközőmet. Bementem a hálóba és felvettem egy pólót és egy bugyit.
Odaültem a meghosszabbított és kipárnázott párkányra. Csak az esőt néztem és az
égen cikázó villámokat. Az ágyról lerántottam egy plédet és magamra terítettem.
Az ablak hirtelen bepárásodott… és írás tűnt fel rajta, egy nevet írtak oda… az
én nevem. A pára folt eltűnt és egy újabb jelent meg. „Segítened kell.” A
felirat lassacskán eltűnt. Remegni kezdtem, hirtelen olyan hideg lett.
Suttogást hallottam a közelemből.
- Vigyázz… - suttogta valaki a fülembe… éreztem a hideg leheletet.
- Mitől? – kérdeztem halkan.
- Vigyázz. – hallottam meg újból a halk suttogást, de most messzebbről jött. A
hideg kezdett megszűnni, már egészen elviselhető volt. Hangos mennydörgés törte
meg a csendet. Összerezzentem… hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Azonnal
felpattantam és Derek kezeibe borultam.
- Rebeka, jól vagy? – kérdezte és közbe a hátamra tapasztotta a kezeit.
- Nem tudom. – vallottam be és félve néztem rá.
- Mi történt? – kérdezte és egyre szorosabban ölelt át.
- Nem tudom, pontosan… csak arra emlékszem, hogy valaki suttogott és, hogy volt
valami a párába írva. Meg olyan hideg lett.
- A hideg a viharral jár, és csak hallucináltál vagy elaludtál. – mondta.
- Ez nem lehet, én tudom… nem álmodtam. – mondtam, szinte kiabálva. – Tudom. –
suttogtam.
- De hát szívem… nem tudhatjuk. – mondta és megnyugtatás képen megsimogatta a
hátamat.
- Huh. – leheltem és megcsókoltam Dereket.
- Megnyugodtál? – kérdezte.
- Igen. - mondtam.
- Más részről szívem lehetett azért is hideg, mert egy szál semmibe vagy. –
mondta.
- De volt rajtam pléd. – mondtam és eltoltam magamtól. Valahogy nem akartam,
hogy olyan nyugtatgasson, aki nem is hisz nekem. Nem is tudom, hirtelen olyan
rossz érzésem van vele kapcsolatban. Összerezzentem és a szemébe néztem, majd
megfordultam és felmentem a lépcsőn be a szobába és rávetettem magam az ágyra.
- Rebeka, mi történt… jól vagy? – hallottam Dereket már messziről.
- Nyugi, semmi baj… - mondtam és felültem. Ásítottam egyet majd hátra dőltem. Magamra
rántottam egy plédet…
Derek simogatatására ébredtem. Kinyitottam a szemem, és a fejemre húztam a
takarót.
- Miért kell felkelnem? – nyöszörögtem.
- Szívem, azért, mert itt az egyik haverom. – mondta és lehúzta a takarót.
- Haj… - dünnyögtem és felugrottam. Elbotladoztam a szekrényig és vettem fel
egy gatyát és a póló alá egy pánt nélküli melltartót. – Mehetünk…
Derek megfogta a kezem és levezetett a lépcsőn, a haverja már a kanapén ült,
egy hosszú szőke hajú lány pedig mellette.
- Sziasztok. – köszöntem még egy kicsit kómásan.
- Szia. – köszönt először a lány.
- Hali, kiscsaj. – köszönt Márk is.
- Mi a neved? – kérdeztem elé állva.
- A nevem Korina. – mondta, kedvesen mosolyogva.
- Én Rebeka vagyok. – mondtam és lehuppantam a kanapéra. A fiatal lány még
mindig kedvesen mosolygott és Derekre nézett. Derek oda ült mellém és egyik
kezét a térdemre rakta. Egyik ujjával körözni kezdett rajta… fejem a vállára
hajtottam. Korina megfogta Márk kezét és nyomott egy puszit az arcára. A pasik
vagy egy fél óráig beszélgettek, mi nők meg csak néztük egymást. Néha, néha
ásítottam. Kézen fogtam Korinát és felrángattam az emeletre. Szinte minden
témát kibeszéltünk és sokat nevettünk, a nap végére jó barátnők lettünk.
Csináltunk néhány képet is. Komolyan úgy viselkedtünk, mint a gyerekek, de nem
bántam. Kicsit se bántam. Jól esett… jól esett nem a gondokra gondolni, meg
minden problémára. Lezuhanyoztam és elmentem aludni. Csak bedőltem az ágyba
magamra húztam a takarót és hallgattam, ahogy újabb vihar készülődött. A homály
lassan befedett…
Reggel csak kipattantam az ágyból. Felöltöztem és lementem a konyhába.
Csináltam magamnak szendvicseket, azokat gyorsan megettem. Majd kimentem a
közeli mezőre. Csendesen merengve sétálgattam a nedves füvön.
- Szia. – köszönt rám Korina.
- Szia. – köszöntem mosolyogva.
- Hogy vagy? – kérdezte.
- Én jól, olyan jól kialudtam magam. És te?
- Én is jól vagyok. – mondta, még mindig mosolygott.
- Mi történt? – kérdeztem egyben mosolyogva és gúnyosan.
- Semmi. – mondta.
Felnéztem az égre, újra felhők gyülekeztek. Egyre hidegebb lett és a szél is
fújt. Összehúztam magam és Korinán is látszott, hogy fázik.
- Gyerünk. – mondtam és megfogtam a csuklóját. Hamar haza értünk és felmentünk
a szobánkba. Pár percig még beszélgettünk és néztük az ablakról lecsorduló
kisseb nagyobb esőcseppeket.
- Merre van a WC? – kérdezte Korina.
- Folyosó végén jobbra. – mondtam. – A következő szoba után.
- Oké, köszi. – mondta és kiment a szobából. Hirtelen hideg lett és az ablakra
jégvirágok nőttek. Hallottam a suttogást, de távolról jött. Az ablakra hirtelen
szavak lettek karcolva… „Vigyázz vele!” Épp, hogy eltudtam, olvasni amilyen
hirtelen tűnt fel olyan hirtelen tűnt el. Az ablakkal szemben egy halovány
alakot kezdtem látni, a körvonalai egyre jobban látszottak. Két kar a haja és
az összezárt lábak… egyik karját felém nyújtotta és újra suttogott.
- Vigyázz! – súgta a levegőbe. Kezdtem látni a szája körvonalát is… Korina
benyitott a szobába, egy pár másodperccel később minden eltűnt. De Korina még
láthatta, biztos vagyok benne, hogy ő még látta… kérdőn néztem rá, erre ő csak
csendben bólogatott. Kicsit közelebb jött épp oda, ahol a kísértett vagy lídérc,
vagy mi a csuda állt.
- Hihetetlen. – suttogta. Látszott rajta az ijedtség, még, ha ő csak pár
másodpercre is látta is, amit én már többször tapasztaltam.
- Tudom. – mondtam halkan. Lépet egy lépést felém majd tétovázva megállt.
- Mióta van itt vagy… - mondta ijedten.
- Hát nem is tudom, egyszer már volt ilyen, de akkor nem mutatta így meg magát.
Néha volt olyan érzésem, hogy néz valaki vagy, hogy hidegebb lett, volt olyan
is, amikor megesküdtem volna, hogy az ablakra van írva valami.
- Ez nem túl jó. És most még szépen fejeztem ki magam. – mondta leült az egyik
fotelba, ami körülötte, oda mentem hozzá és lehuppantam a mellette lévőbe, de,
ha bele gondolok, ha fotelba akarok ülni bele ülhettem, volna még az ölébe,
szóval sok választásom nem volt.
- Mit tehetnénk? – kérdeztem. – Mert nem tudom, mit tudnék egyedül ezzel a
valamivel egyedül bármit is kezdeni.
- Derek, nem segít? Várj, tud egyáltalán róla?
- Tudja, de ő csak azt mondja, hogy hallucinálok. Nem hisz benne… - mondtam
csüggedten.
- Az nem jó. Szerintem egyszer kéne egy „csajos estét,” tartanunk. – mondta,
közben mutogatott a kezével.
- Oké. – mondtam nevetve. – Mikor?
- Akár ma is. – mondta.
- Nekem jó, felhívom Dereket. – mondtam. Fél óra telefonálás után mindent
megszerveztünk.
- Huh. – fújtam ki a levegőt. – Gyorsan összepakolom Derek cuccát.
- Rendben, én meg haza rohanok a sajátomért. – mondta. Megvártam, míg elmegy
majd bezártam utána az ajtót, felmentem az emeletre és elkezdtem pakolni Derek
holmiját. Mikor összepakoltam egy kisedző táskába, hirtelen hányingerem lett és
szédültem is. Ráfeküdtem az ágyra és megpróbáltam egy keveset pihenni. Hamarosan
csengettek, biztosan Korina; gondoltam. Lementem a lépcsőn és kinyitottam az
ajtót.
- Szia. – köszönt mosolyogva.
- Szia. – köszöntem. Megcsináltunk egy kukoricát és felmentünk az emeletre.
Leültünk az ágyra és beszélgetés közben megettük a nassolni valót. Újra rosszul
éreztem magam, a szám elé kaptam a kezem és a WC-hez rohantam. Amit, a mai nap
folyamán ettem, mind a csészében landolt.
- Jól vagy? – kérdezte Korina, mögöttem.
- Csak, olyan hirtelen lettem rosszul, ma már másodjára. – mondtam közben oda
mentem a csaphoz és megmostam az arcom és a fogam. Hideg lett, épp oly hideg,
mint nem is olyan rég… Bele néztem a tükörbe, de csak a hasam tűnt kicsivel
nagyobbnak. Ráraktam a kezem és tényleg, tényleg nagyobbnak éreztem. ~
Lehetetlen… - suttogtam.
- Mi? – kérdezte Korina.
- Olyan, mintha te… te… - nyöszörögtem.
- Terhes… - fejezte be a mondatot. – Miért ne lehetnél? Hiszen Derek…
- Igaz… késik, de sosem pontos… eddig nem gyanakodtam. – mondtam, kezemmel a
hasamat simogattam. Az ablakon a pára jelent meg „Ne szólj neki, még ne
„jelentek meg a szavak.
- Kinek? – kérdeztem zavartan. „Csak ne szólj neki, még ne… még ne…”
- Kinek? – hangzott a kérdés Korina szájából. – Ki vagy? Te ki vagy?
„Kéla, ne szólj neki… ne mondj neki semmit… biztonságosabb… Hidd el, hidd el
nekem!”
- Jó nem szólok neki… de kinek nem szabad elmondanom… nekem és Korinának? –
kérdeztem tekintetem a tükröt fürkészte. „Derek.” A név megjelenése szíven
ütött, hogy titkolhatnék valamit, valaki elől, akivel nem csak, hogy élek,
hanem, hogy gyereket is várok tőle… hogy titkolhatnám el pont előle. Korina
megfogta a kezemet és rám nézet.
- Gyere, feküdj le egy kicsit. – mondta Korina. Ledőltem az ágyra Korina leült
az ágy szélére majd hátra dőlt. Nem sokára mind kettőnket elnyomott az álom…
~Csend van olyan nagy csend… és hideg. Kezeim a hasamra raktam, ami nagy volt.
Elég nagy… a mostanihoz képest. A mostani lapos hasamhoz képest. Megláttam
Dereket. Valamiért féltem tőle. De nem tudtam megmondani, hogy miért.
Egyszerűen csak féltem. Aztán hirtelen, olyan más lett minden. Már nem én
voltam az, aki félt tőle, hanem egy fiatal nő, alig lehetett fiatalabb, mint
most én. Lenéztem, a hasam olyan volt, mint mindig. Lapos… de az övé nem. Kíváncsian
fürkésztem az arcát. A lány remegett és ijedten hátrálni kezdett.
- Nem így kéne történnie… - mondta Derek. – Egyáltalán nem így.
A nő még mindig remegett, nem is csoda hideg van. Az arcáról a félelem
tükröződött. Érdeklődve figyeltem a történteket, s engem is egyre jobban
foglyul ejtett a cselekvés. Hallani nem hallottam csak olyan volt, mintha
kiabált volna… De senki nem halotta a lány sikolyait. Remeget a testét rázta a
hideg. Arca vörös volt a próbálkozástól. Fürkésztem a férfi arcát, de az övén
csak furcsa zavarodottság látszik. Mély levegőt vettem és egy lépést tettem
feléjük. Egyre nyugtalanabb lettem… a nő a földre rogyott és a hasát kezdte
szorongatni. Derek a kezeibe kapta és elindult vele. Következő pillanatban a
kórházban voltam, de nem ő feküdt ott. Minden olyan gyorsan történt. Éreztem a
fájdalmat és hallottam az eltorzult hangokat körülöttem. Kb. fél óra múlva
csecsemősírást hallottam. Majd minden elsötétült és felülről láttam mindent.
Lenéztem a fiatal szőke hajú nő a kicsi után nyúl, de túl gyenge. Megpróbál
kiszállni az ágyból, de a földre esik. A nő vérzik… nővérek elkeseredetten
próbálják felállítani és visszafektetni az ágyba. A lány mély levegőt vesz, és
újra próbálkozik, de ismét sikertelenül. Síkit, könyörög sír. Miért nem viszik
már oda nekik a gyereket? Csak azt akarja… miért nem. Szétnéztem, de nem
találom, hol van Derek… itt kéne lennie. A lány tovább haldokolt az ágyon, és
mégis is haláláig próbálkozott. Amennyit ki tudtam venni az volt, hogy az
orvosok az állapota miatt nyugtatót nem akartak használni. Nem tudtam
megmozdulni végig a lány ágya mellett voltam.~
Rémülten ültem fel.
- Tudom mi történt. – mondtam. Korina felkapta a fejét.
- Mi?
- Veszekedtek, aztán elindult a szülés aztán, aztán valamiért elvitték tőle a
kicsit és akárhogy próbálkozott nem bírt érte menni aztán… meghalt.
- Miért?
- Gyenge volt, az orvosok nem adtak neki semmit és az ellenkezéstől… meg a
stressz csak elvérzet.
- Uram isten. – nyögte Korina. Zörögni kezdett a fiókom. Tudom… kivettem belőle
egy papírt és egy tollat Csak néztem a tollat, ahogy felemelkedik és írni kezd
a papírra.
„Szörnyű volt, az egész… Csak annyira rossz. Fájt és Derek is elment elvitte
őt. Nem tudom, hogy most él-e. Csak azt, hogy tőlem elszakították. Segítened
kell meg találnod. Most két éves. Sohasem láthattam, de szeretném. Ezért kérem,
hozd ide nekem. Azért kértelek téged, mert te is így járhatsz, vedd észre most…
Mi veszekedtük, mindig azt tettük.” A kezem a számhoz kaptam és felkaptam a
papírt. Korinához vittem, aki ugyan úgy meglepődött.
- Ez annyira szörnyű.
- Nem hibáztathatunk senkit. Veszekedtek, ami előfordul… aztán szülésnél te
meghaltál és Derek új életet kezdett. De ez nem azt jelenti, hogy nem segítek…-
mondtam a semmibe meredve. Elővettem a telefonomat és felhívtam Dereket.
Megkérdeztem volt-e előttem felesége.
- Igen, de szegény meghalt szülés közben. Legalábbis nekem az orvosok ezt
mondták. Nekem a kicsivel kellett lennem, mert holtan született, de szerencsére
ő túlélte. Mivel Kéla már nem volt velem úgy döntöttem örökbe adom a kicsit,
ahol rendes családban nevelkedhet.
- Megértem… - mondtam egy gyenge mosoly tűnt fel az arcomon. Lenyomtam a telefont
és az ablakra néztem, ahol kirajzolódott Kéla halovány képe. Az ablakon néhány
szó látszott megjelenni. „Nem hiszem, hogy így történt. Segíts!” Majd ezek
eltűntek és újabb szavak. „Vigyázz magadra…”
- Vigyázok. – mondtam. Csendben meredtem
a semmibe.
* Az idő telt minden nap körülöttem volt Kéla és Korina. Persze Kélát ritkán
láttam csak. Minden olyan békés volt. Én
megjártam a kórházat, ahol beigazolódott, amit Kéla mondott. Terhes vagyok… 6hónapos
most már. Derekkel boldogan élünk. Örülünk az érkező kislánynak, de egyre
többet veszekszünk, mint észrevettem. Szerinte még fiatal vagyok… nem szóltam
neki egészen a második hónapig… Korina minden áldott nap átjött. *
Testem megfeszült. Fájdalom hasított a hasamba. Körülöttem nővérek cikáztak, de
Derek sehol…
Ijedten ültem fel…
- Jól vagy? – kérdezte Derek.
- Igen. – mondtam. A levegőt zihálva vettem és a szívem kalapált.
- Biztos, eléggé idegesnek tűnsz? – kérdezte idegesen…
- Igen, teljesen csak rosszat álmodtam. – mondtam, mély levegőt vettem. Csomó
volt a torkomban. Izzadság gyöngyözött a homlokomon… Derek megölelt…
- Nyugodj meg. – mondta. – Sh.
Zokogásban törtem ki, meg kell nyugodnom mondtam magamnak… de egyre idegesebb
lettem és robbanásra kész bombának kezdtem hasonlítani. Éles fájdalom hasított
a hasamba. Remegni kezdett a testem… az idegeim hajszál vékonyra feszültek.
- Nyugodj meg, nem tesz jót a kicsinek. Kérlek. – mondta, de addigra már az
egész testem rázkódott. A fejem sajgott és a végtagjaimat nem én irányítottam.
Megláttam valakit, de ő nem Kéla… az ő fénye fehér ezé meg vörös…
- Mi történik? – síkoltottam. – F… á… á… j. Nagyon fáj. – kiabáltam, az alak
egyre jobban előtűnt. Derekre néztem szemem fehéren izzót… ez nem ő. Testem
remegett, visszanéztem a vörös nőre… a haja az volt és a szeme is vörösen
izzott. Olyan ijesztő volt, mögötte Kéla jelent meg. Keze a hasán volt a teste
remegett és a lábain vér folyt.
- Kéla, Kéla, hozd, ide Korinát kérlek… segítened kell… - suttogtam. Kéla
elhalványult és eltűnt.
- Azt hiszed, segít? Az igaz, hogy rá régen nem
számítottam, sőt rád sem… szerintem most már elmondhatom… a szállakat végig én
mozgattam. Derek volt az első szerelmem, egy buli folyamán lefeküdtünk. Csakhogy
mikor a gyermekemről tudomást szereztem… épp a nőgyógyásztól menet felhívtam,
hogy elmondjam neki a hírt… valószínűleg rossz gombot nyomott meg, mert hallottam,
ahogy megcsal. Idegességemben karamboloztam először csak elvetélve, mikor még a
kocsi a tetején volt… éreztem, ahogy a testemből folyik a vér és… na, mindegy…
azóta meg tudom őt szállni. Egy problémám volt, hogy csak azt tudtam, amit
Derek is meg persze azt, amit megszállás alatt tett… Hát nem jó bosszú?
- Ezért mondta Kéla, hogy ne szóljak Dereknek… Nem, nem jó. De ez brutális.
Csak azt nem értem, hogyha Derek veled volt miért… - suttogtam.
- Pontosan nem volt velem. De akkor is egy pár percig a gyerekét hordtam.
- Ez végül is igaz. – mondtam feladva…
- De most nem itt tartunk, hanem, hogy megöllek. – mondta, mire én
felsikoltottam. Következő pillanatban elájultam, csak annyit éreztem, hogy
valaki az ölébe rakja a fejem. Hunyorogni kezdtem… a fejem sajgott, de örültem
annak, hogy élek.
- Mi történt? - nyöszörögtem.
- Kéla, megmentette az életed. – mondta Korina.
- Köszönöm. – suttogtam. Derek megsimogatta az arcomat.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Igen. – bólintottam. Testem remegett, nem fáztam… féltem. Szemembe könnyek
szöktek.
- Nyugalom. – mondta… Kéla. Rámosolyogtam, hideg futott végig a hátamon.
- Te itt? És már nem olyan vagy, mint rég… most kivirultál. – mondtam neki
mosolyogva idő közben felültem és szétnéztem a szobába. – Még nincs vége… -
suttogtam.
- Miről beszélsz? – kérdezte Korina.
- Derek te jól tudod… igaz? – kérdeztem miközben mélyen és tisztán néztem rá. –
Tudom.
- Miről beszélsz? – kérdezte ismét Korina. – Kéla… Miről? Hahó, valaki.
- A vörös túl feltűnő igaz… a szőke meg túl buta… és a barna? – kérdeztem.
Derek pupillája kitágult. Félelem ült ki az arcára.
- Honnan tudsz te ennyit? – kérdezte… - De, hát… ők már hallottak.
- Lehetséges, de egy hallott nem mondhat el semmit… Igaz Kéla?
- Kihez beszélsz? – kérdezte… - Én nem látok semmit.
Gyors pillantást vetettem oda, ahol Kéla állt. Egyre halványabban látszott, de
lehetetlenség volt nem észrevenni. Képtelenség.
- Kéla, itt van… sőt előbb… nem is tudom ki… egy vörös hajú fiatal nő is itt
volt, de ő nem olyan, mint Kéla. – mondtam, teljes nyugodtsággal. Korina arcára
nyugtalan mosoly ült ki.
- Az, hogy lehetséges? – kérdezte Derek. Egyre zavarodottabb volt, nem értett
semmit.
- Mesélek, jó?
- Örülnénk neki. – mondta Derek.
- Na, szóval. Emlékszel rá mikor mondtam neked, hogy mi történt és te nem
hitted el? Korina látta nem sokkal később és akkor kiderült, hogy gyereket
várok, de Kéla megkért, hogy ne mondjam el. Aztán most ez a vörös hajú lány
elmondta, hogy ő irányította a szállakat, téged meg tud szállni… ja, és igen
akkor halt meg mikor te és Kéla épp azt csináltátok. Hallotta a telefonba…
idegességébe karambolozott és meghalt, meg elvetélt. Igen terhes volt tőled
Derek. Ekkor mondta el azt is, hogy csak azt tudja, amit te. Gondolom, a kicsi
miatti összeköttetés… pont ezért nem mondtam el akkor. Nem is tudom, hogy te
hibás vagy-e, de ezt miért titkoltad?
- Nem akartam… Azt, hogy Emili meghalt tudtam ezért nem szóltam róla senkinek,
mert nem tudtam, hogy miattam. Akkor jött Kéla, szerettem mindennél jobban, de
emlékezett kieséseim voltak. Kéla is egyre távolodott tőlem. És nem értettem
miért… Nem emlékeztem a kicsire… nem tudtam miért rakom épp az inkubátorba.
Csak arra emlékeztem, hogy Kéla szült. Szóval visszamentem, de már nem élt
össze voltam törve, de túltettem magam rajta… Majd jöttél te. Nem volt túl sok
emlékezett kiesésem.
- Várj mit mondtál. Emlékezett kiesés… Ne… - suttogtam. Most vettem csak észre,
hogy Kéla megjelent.
- Nem tudom mit tett… - mondta. – De nem jelent jót.
- Mit tettem? – kérdezte Derek.
- Hadd gondolkodjak. Mióta vannak emlékezett kieséseid?
- Azt hiszem, mióta tudom, hogy gyereket vársz… - mondta.
- Szerintem… Örökbe akarta adni… azt szervezgette. Mindig is azt monda mikor veszekedtünk,
hogy azt akarja és, ha minden igaz Emili sem olyan rossz. Szóval… szerintem… -
mondta Kéla, de a szavába vágtam.
- Ne, is folytasd. Így is elég borzalmas, de mi nem veszekedtünk.
- Lehet tanult az esetből. – mondta Korina elgondolkodva. – Gondoljatok bele…
csak veszekedést szított és a kora szülést érte el… Nem gonosz, nem teljesen
rossz. Tudom. – mondta, ami egészen megijesztett.
- Hahó, Korina… - mondtam neki.
- Ne, hagyd, lehet, jót mondd. – mondta Kéla, mire csengettek…
- Márk. – dörmögte Derek. Elment ajtót nyitni. Korina vett egy mély levegőt és
folytatta.
- Szerintem nem gonosz. Csak össze van zavarodva.
- Attól nem kéne nőket és az újszülöttjeiket megölni. – mondtam remegő hangon.
- De, ha belegondolsz, a nőket dühből öli meg a csecsemőket meg aligha… örökbe
adja őket. Ott meg jó helyük van. Vagy nem?
- Lehet… - mondtam megadva magam, de az apjuk mellett lenne a helyük,
gondoltam.
- Sziasztok. – köszönt Márk. – Téged még nem láttalak, mi a neved? – ment oda
Kéla elé. Ő látja, de most Derek is, mert intett neki.
- Kéla. – mondta mosolyogva. Derek megremegett, összetörtnek tűnt. Megértem két
évig nem látta és most újra. Pedig tudja, hogy hallott. Jó volt végre Márk
társasága. Kikapcsoltunk, nyugalom szállt ránk. Korina mosolygott, mindenki
nevetett. Kéla is… Márk olyan tudatlan volt… nem értett semmit. Nem bántam.
Végre valaki, aki normálisnak vélt… egészen idáig.
- Tudod Rebeka volt ám Dereknek egy Kéla nevű barátnője. Szőke volt és olyan
szép, mint ő… - mutatott a fiatal szőke lányra az ágy szélén, Kéla… - Pont úgy
nézett ki. Előtte pedig egy Emili nevű… egyszer lefeküdtem vele, még előtted
Korina.
- Várj mit mondtál? – kérdeztem.
- Lefeküdtem vele. És? Nem volt igazán Derek barátnője.
- Kitől volt gyereke? – kérdezte Korina a semmi meredve. Márk hirtelen Korinára
nézett, kérdőn és ijedten.
- Tőlem. Azt hiszem.
- Azon a bulin lefeküdtem vele. – mondta Derek. Márk egyre ijedtebbnek tűnt.
- Az nap mikor meghalt értesített, hogy terhes.
- Engem hívott az nap, de nem vettem fel, mert akkor épp… - mondta. Kéla teste
remegett, lábain vér folyt.
- Visszajött. – suttogtam. Kéla bólintott.
- Nem, de te meg fogsz szülni. – mondta Márk és Kéla fehér alakjára nézett. –
Mi történt?
- Hát ő már nem fog megszülni. – mondtam. – Ő az a Kéla. Aki évekkel ezelőtt
meghalt. És ki jön? Hát Emili.
- Sziasztok. – köszönt a vörös hajú fiatal lány.
- Üdv Emi. – köszönt Márk.
- Sajnálom Kéla, hogy még mindig ez a reakciód. – mondta gúnyos mosollyal. –
Korina semmit nem akarsz mondani…
- De igen… terhes vagyok. – mondta. – Nem rég tudtam meg. Márk már tudta…
- Ezért én is. – mondta Emili. – Csak sajnos nem tudom ki volt az apa…
- Mi se… - mondtam kezeim a hasamra tapasztottam, a hat hónapos nagy pocakra.
- Nem tudom… - mondta Derek és átkarolta a vállam.
- Együtt a csapat. – mondta Márk. – Csak régen kevesebben voltunk.
- Ezért kell megkeserítened mindenki életét… Mert három éve még terhes voltál…
valamelyiktől. – mondtam, szememben düh izzott. Elegem volt, akkor abban a
percben értem el azt, hogy kikapcsoljak. Csak a nagy semmire kellett volna
gondolnom, de nem ment. Az agyam zakatolt. Túl sokáig voltam ideges.
- Nyugodj le. – mondta Kéla és Derek. Felálltam kezem ökölbe szorult. Testem
remegett.
- Áh, ez így nem buli. – monda Emili és eltűnt.
- Nem értem. – mondta Kéla. – Nem tudom felfogni… - zokogta. Nem sírt igazából,
de úgy nézett ki… Derek oda ment hozzá és átölelte.
- Nyugodj meg. – mondta. Könny szökött a szemembe. Testem remegett.
*A következő néhány hónap eseménytelenül telt Korina pocakja kezdett látszani,
az enyém meg szinte már túl nagy volt. Egész napot az ágyban töltöttem, még
mindig nem tudtuk ki az apa… Márk vagy Derek… Kár, hogy Emili elvetélt. *
- Szeretlek. – suttogtam Derek fülébe.
- Én is. – mondta. Csengettek mire ő ajtót nyitott időközben Kéla is megjelent.
Korina és Márk sétált be a szobába.
- Sziasztok. – köszöntem nekik mosolyogva. - Tudunk már valamit?
- Nem. – mondta Márk. Átkarolta Korinát. A szőke hosszú hajú lány szelíden
mosolygott. Kisimítottam néhány haj tincset az arcomból. Kéla mozdulatlanul
állt a sarokba.
- Baj van? – kérdeztem, de ő csak a fejét rázta.
- Gyenge vagyok. – mondta. Fájdalom hasított a hasamba.
- Ne… - síkoltottam. Testem remegett, fájt. – Ne…
Hamarosan a kórházban voltunk. Öt óra vajúdás után megszületett a lányom. Alig
telt el fél óra és szólt a telefonom.
- Mikor mehetünk a gyermekünk ért? – kérdezte egy kedves hang a telefonba.
- Nem fogom odaadni. Ő az enyém. – mondtam határozottam majd…
- Mi történt? – kérdeztem halkan. – Mi történt?
Kéla jelent meg mellettem. Teste karcsú volt nem volt az a jellegzetes nagy
pocakja. Vidám volt és nyugodt. Mosolygott.
- Mi történt? – kérdeztem ismét.
- Semmi, a lányod egészséges és él. Derek kinyomozta hol van a gyerekem… egy
kisfiú. Holnapra ő is veletek él. Derek lesz a gyámja. Korina jól van. – mondta
mosolyogva.
- Hol a lányom? – kérdeztem.
- Emilivel. – mondta nevetve… - Csak vicceltem Dereknél. Emili eltűnt. Eltűnt
mikor nem sikerült a terve.
- Az jó. – mondtam megkönnyebbülve. – Mi a neve? A fiadnak és a lányomnak?
- A fiam Luka a lányod Jázmin. Derek nevezte el mind a kettőt. – mondta
mosolyogva. – Tovább kell lépnem… Most már muszáj. De neked is. Lesz két
csodaszép gyereked… Jó lesz, hidd el… de aztán jól neveld a fiamat.
Derek lépett be egy rózsaszín plédbe bugyolált kisbabával.
- Tessék. – mondta és óvatosan a kezembe adta a kicsit.
- Még nincs vége. – mondta Kéla. – Nincs vége, nem tudok tovább lépni.
A testem remegett, zokogtam. – Nem akarom, legyen már vége. – könyörögtem.
Derek átölelt és puszit nyomott a fejem búbjára.
- Nyugodj meg! – mondta és a karomat simogatta. – Nyugi.
- Nem megy… elegem van… nem akarok félelemben élni. Nem megy.
- Nyugalom. – mondta Kéla. – Csak nyugodj meg.
Mély levegőt vettem, a zokogást abba hagytam, de még mindig rossz volt. Korina
lépett be a szobába. Mosolygott, egyik kezével púposodó hasát fogta.
- Hogy vagytok? – kérdezte.
- Jól. – mondtam erőltetett mosollyal.
- Még nincs vége. – suttogtam.
- Még nincs. – mondta Kéla egyhangúan.
- Én sem hiszem, hogy Emili ilyen könnyen feladná.
- Nem is, ő nem olyan. – mondta Kéla csüggedten. Derek megszorította a
vállamat, megrázkódtam. Félelem ült a szobára. Belül még mindig hőzöngtem, nem
akartam ezt. Soha… soha senkinek nem kívánom. Korina hátra dobta szőke hosszú
haját. Ő olyan bájos tudott lenni. Kéla is.
- Adsz egy hajgumit… - kértem Dereket. Nem sokára kaptam is egyet egy fésű
társaságában. Gyorsan felcopfoztam a hajam.
- Köszi. – mondtam és visszaadtam a fésűt.
Az egész napom azzal telt el, hogy Derekkel és a többiekkel beszélgettem az
Emili ügyről, de nem jutottunk sokra. Szinte semmire, csak annyit tudtunk meg,
hogy nem fogja annyiban hagyni és még részletesebb történetet a balesettről és
a kósza kalandjaikról.
Éjszaka volt, Derek haza ment még néhány cuccért Korina meg Márk is haza ment
aludni. Egyedül Kéla állt mellettem. Egyik kezemet felemeltem és ráraktam Kéla
vállára.
- Köszönöm. – mondtam.
- Nincs mit. Most már minden világos. Tudom miért veszekedtünk… de annyira
furcsa. Ha Emili meghalt minket miért kísért? Azt még megértem, hogy engem, de
téged… Fogalmam sincs. Tudtam róla, hogy fog. De nem sokkal előtte.
- Nem tudom, hogy engem miért… - mondtam és egyik kezem a hasamra tapasztottam.
Mély levegőt vettem. Annyira kikészültem, hajszál vékonyra feszültek az
idegeim. Másik kezem, levettem Kéla válláról és a másikra raktam.
- Mennem kell, jön egy nővér.
- Kérlek, ne hagyj itt. – mondtam könyörögve.
- Muszáj mennem. – mondta és eltűnt. A nővér belépet a szobába.
- Jó estét hölgyem. Hogy van? Hozzak valamit? – kérdezte a nővér kedvesen
mosolyogva.
- Jól, behozhatná a lányomat. – mondtam mosolyogva.
- Rendben van, tíz perc és hozom. – mondta a nővér. Amint elment a szoba
faláról bordó festék… nem vér folyt, a szoba remegett, ahogy én is. Féltem, ez
tény… Síkoltottam egyet.
- Kéla. – kiabáltam. – Kéla.
- Ő most nincs itt. – mondta Emili. Körülötte minden fekete volt a szeme még
mindig vörösen izzót és a vörös loknik kiemelték dühös arcát. Egyre lentebb
csúsztam, a testem remegett. A tekintettem megkínzott volt.
- Ne, kérlek… - kérleltem, szemeim könnyben áztak.
- Miért is? – kérdezte, olyan gúnyos és olyan gonosz volt a hangja.
- Még nem is tudom, engem miért gyűlölsz. – mondtam, hangom lágy volt, hisztis
ez tény. Ziháltam kiugrottam az ágyból és az ajtó felé menekültem, de gyenge
voltam és elestem. Hiába kaparásztam a kilincset. Túl magasan volt. Síkoltottam
egyet, majd szédülni kezdtem. Nem ájulhatok el zakatolt a fejembe. Utolsó csepp
erőmből felálltam és a kilincsre támaszkodtam, ami kinyílt és kiestem rajta. De
volt valami erősebb, valami erősebb, ami visszarántott a szobába.
- Nem akarod tudni? – kérdezte gúnyosan.
- De… - nyögtem végül. Becsapódott előttem az ajtó.
- Szóval…
- Azt, hogy Kélára miért haragudtál megértem, de rám. Én mit tettem? Mit?
- Elvetted tőlem… - mondta végül.
- De halott vagy, nem volt kitől elvennem. Te meghaltál. Én meg szültem neki
egy kislányt. Kéla meg egy kisfiút. – mondtam, nem is inkább kiabáltam, mint
mondtam.
- Ugyan így vélekedsz Kéláról is.
- Nem. Ő nem bántott ő segített. – mondtam.
- Ez tény. – mondta. – Most már kezdem, nem érteni miért vagyok dühös.
A szoba újra fehér lett, az aurája halovány kék lett.
- Történt valami? – kérdeztem halkan.
- Nem tudom. – mondta, már a szeme sem izzót vörösen, tengerkék volt. Kéla
megjelent mellettem karjai átkaroltak és segített felállni, visszasegített az
ágyba majd eltűntek, mikor bejött a szobába a nővér. A kicsi a kezébe volt. A
kezembe adta és elment. Emili és Kéla megjelentek, áhítattal nézték a kicsit.
Először Kéla majd Emili karjába raktam óvatosan. Olyan gyengédséggel fogták,
mint még senki. Emili mosolygott tengerzöld szeme csillogott. Könnyek folytak
az arcomon. Annyira boldog voltam.
Nem sokká elvitték Jázmint, mert már késő volt. És engem is hagytak aludni…
Másnap reggel Derek, Korina és a két
szellem állt az ágynál. Nem sokára Márk is megjelent. Emili szemét könnyek
mosták. Olyan szomorúnak tűnt.
- Annak, hogy meghaltam semmi nyoma. – mondta Emili. – Kéla adott nektek egy
kisfiút… és most Rebekának lánya született. Én meg itt vagyok pár hónapos
terhesen… azaz nem, mert halálom előtt elvetéltem. Az a gyerek ugyanúgy halott,
mint én is.
- Szerettelek. – mondta Márk. - De te Dereket szeretted. A kicsit a fiamként
szerettem volna. Én szerettelek, de most Korinát szeretem. – mondta és Korina
növekvő pocakjára rakta a kezét. – Szeretem őt.
- Tudom, ahogy Derek is szereti Rebekát. És akkor szerette Kélát. Tudom, de én
is szerettelek, de te nem… Te engem nem. A düh elhomályosította az agyamat…
ludast kerestem arra ki miatt haltam meg. Kéla… Derek… de te Rebeka… új voltál
valahol tudtam, hogy egy fiatal férfi nem fog megállapodni két halott nőnél.
Sőt az egyik miattam halt meg. De nem érdekelt… csak az, hogy nem engedhetem,
hogy másé legyen. Aztán Rebeka felnyitotta a szemem. Hozzám már nem csatolja
őt, őket semmi.
- De igen… az emlékek. – mondta Derek halkan. – Ahogy ez köt Kélához is. De
hozzá egy kisfiú is köt, aki nem sokára megérkezik.
- Látni szeretném, köszönni neki és megölelgetni. – mondta Kéla gyöngéd hangon
és halkan.
- Persze, megértjük. – mondtam.
- A nővér. – mondta Emili és Kéla majd eltűntek. A nővér egy gyönyörű szőkés
hajú kisfiúval jött be a szobába másik kezében pedig egy papír kupac volt. A
kisfiút átadta Dereknek nekem meg a papírokat.
- Kérem, hölgyem itt írja alá. – mondta és egy üres vonalra mutatott. A kezembe
adott egy tollat, amivel gyorsan alá firkantottam a nevemet. Majd Dereknek
nyújtotta, aki átadta Korinának a kis fiút, azaz Lukát. Derek is aláírta a
papírt.
- Köszönöm, a kisfiú a maguké, majd egy hét múlva családlátogatás és a többi
papírt és lerendezzük, mivel a maga fia ezt hamar lerendezzük. mondta
mosolyogva majd a hölgy kiment. Emili és Kéla újra megjelentek. Kéla
kinyújtotta a kezét és Korina átadta neki a fiát. A szeme könnyes és megölelte
olyan erősen, ahogy csak bírta. Elmosolyodtam, olyan aranyosak voltak. A kisfiú
belefúrta ujjait Kéla szőke hajába.
- Most már elbírom engedni az itteni világot. – mondta mosolyogva. A kisfiút
odaadta Emilinek, majd egyre halványabb lett és végül eltűnt. Emilin látszott a
megenyhülés, olyan nyugodt volt. Az arcáról szeretett tükröződött. Luka olyan
nyugodt volt, szemében vidámság látszott. Emili mosolygott és átadta Derek
kezébe a kicsit.
- Köszönöm. – suttogta és elhalványult, eltűnt.
- Most már mindketten oda fentről figyelnek minket. – mondtam és megsimogattam
Jázmin arcát…
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése